Az előző bejegyzésemben egy nem teljesen problémamentes terhességet említettem. Akkor még azt hittem, ennél nem lehet rosszabb. De lehet. Amikor Marcell fiunk a 13 hónapos kort betöltötte, úgy gondoltuk, megértünk arra, hogy testvére érkezzen a családba. Azért nem ment simán, 3 hónap kellett hozzá, mire ő is úgy akarta, hogy jöjjön. Mindjárt az eleje se volt egyszerű, hányinger - előtte azt se tudtam, mi az -, vérezgetés. A 12. heti ultrahangon elszomorított az orvosom, genetikai gyanú merült fel Down-szindrómára, aminek mindenképpen a végére szerettünk volna járni (a tarkóredő 3,4mm vastag volt). A 16. héten amniocentézisre került sor, aminek eredménye sikertelen lett (egyetlen egészséges kromoszóma tenyészett ki), ezért Vencel köldökzsinórjából kellett vért venni. Karácsony előtt 4 nappal tudtuk meg a csodálatos hírt, gyermekünk egészséges kisfiú lesz! Amikor azt hittük, fellélegezhetünk, jött a cukorterhelés, újból diabétesz! Már meg se lepődtem... Cukorprofil ismét a klinikán, diéta, majd az utolsó két hétben jött a víz. Térdig vizesedtem, a hasam meg csak nőtt és nőtt. Azt hittem, végül sose jön el április 25, a tervezett időpont! Végül minden másképp alakult.
A történet 2009. április 24-én a ctg-ben kezdődött fél 12-kor, ahol rendszeres, kb. 10 perces fájásokat mutatott a gép, de ezek nem voltak szerintem komolyak. Még viccelődtünk is a lányokkal, hogy akár mehetek is szülni. Ezek után "randiztam" az orvosommal, aki szerint minden ok, mivel 25-re vagyok kiírva, nem csinálunk semmit, találkozunk 26-án, ha addig nem indulna meg magától a nagy esemény. Mondtam, szerintem ez így nem jó, nagyon nem érzem jól magam hasilag, meg kellene nézni. Mondta, hogy akkor megnéz egy ultrahangot nálam, hogy hogy vagyunk. Így is lett, majd gyorsan megállapította, hogy RENGETEG a magzatvíz és hogy ez nem biztos, hogy annyira jó a babának. Majd közölte: "Menjük fel a szülőszobára, szüljünk meg!" Huhh, kicsit ideges lettem, bár én titkon így készültem erre a napra. Felhívtam a férjem, mondtam, gyere, mert szülünk! :-) Ő ettől teljesen beparázott. Felmentünk a szülőszobára (ekkor volt kb. 1 óra), hihetetlen mázlimra ugyanaz a szülésznő volt, aki az első gyermekemet világra segítette. (Utólag is örök hálánk Szilvi!) Mindjárt meg is ismertük egymást, jó volt újra a régi csapatban lenni. Megvolt egy gyors előkészítés, de mivel a koponya nem volt beilleszkedve, így csak fekve vajúdhattam. Mit mondjak, nem volt túl kellemes ... miután untam az egyik oldalamon fekvést, kértem, hogy átfordulhassak a másik oldalamra. Közben megvizsgáltak, már egészen jól állt a méhszáj, olyan 6cm körül. Na, a másik oldalamon is jött egy-két fájás, majd hirtelen a baba szívhangja leesett 60-ra. A szülésznőm elkezdett kiabálni mindenkinek, az orvosom után rohangáltak, nekem meg mondta, hogy akkor most irány a császárműtő, mert nagyon nagy baj lesz. Fel se tudtam fogni, hogy mi történik. Gyorsan forduljak hanyatt, előkészítenek. Ebben a pillanatban helyreállt a szívfrekvencia, így kaptunk még egy esélyt, hogy folytassuk a sima úton. Cserébe a szervezetem nagyon jól működött, pillanatok alatt 7cm, majd 9,5 cm lett a méhszáj, persze brutális fájások között. Azt a fél cm-t a szülésznő elsimogatta, utána mondta, hogy jöhetnek a tolófájások. Kiment - szegény próbált közben ebédelgetni kicsit - én meg mondtam - mit mondtam, üvöltöttem - a férjemnek, hogy azonnal szóljon a szülésznőnek! A tolófájások iszonyatos erővel törtek rám. Mire Szilvi beért, a gyerek feje már félig kinn volt. Épphogy csak kesztyűt húzott, már ki is bújt Vencel feje és a következő pillanatban már jött is a válla, és az egész teste. Pár perc alatt megvolt a kitolási szak, természetesen közben újra üvöltöztek az orvosnak, hogy jöjjön már, mert nagyon haladunk. A végére ért oda! :-) Vencel rögtön felsírt, a mellemre is tették, kicsit ismerkedhettünk. Annyira imádtam, hogy szinte rögtön megnyugodott, ahogy a szívverésemet meghallotta. A tempónak hála gátvédelemmel szültem, pici varrás volt és már végeztünk is. Az egész számomra még a mai napig még mindig hihetetlen, fel sem tudom fogni, hogy ennyi idő alatt megtörtént, azok után, hogy Marcell rendkívül nehezen érkezett meg a világra.
Másnap reggel Vencel nekem már nagyon sárgának tűnt, amit egy vérvizsgálat is igazolt. Ennek hála már szombat reggel kék fényre tették, de az értékei sajnos egyre rosszabbak lettek, végül szerdára állt meg a sárgasága, addig a gépben töltötte napjait. Szerdán délután végre hazaengedtek bennőnket. Amikor jöttünk el a klinikáról, nekem a könnyeim potyogtak. Alig tudtam elhinni, hogy vége a megpróbáltatásainknak és mindkét gyerekemet végre magamhoz ölelhetem. Nagyon hiányzott Marci fiam, aki a klinika épülete láttán a következőt mondta: "Anya itt lakik!", és már nagyon vártam azt is, hogy Vencelt végre igazán magamhoz ölelhessem, ne csak a szoptatások időtartamára kapjam meg. A sárgasága a mai napig nem múlt el, de igyekszünk minél többet a napon lenni, hogy ezt is elfelejthessük.
