2011. január 30., vasárnap

A tegnap délutáni állás



Nem, nem a vízhőmérő mutatta ... hanem a lázhőmérő ... Marcinak mértem ennyit, de még aztán tudott feljebb is kúszni .. szerencsére mára már semmi, de semmi nem maradt belőle, sőt még étvágya is van. Remélem, így is marad ...

Nem tudom, mit tudtunk összeszedni, de L épp 39 fokos lázzal fekszik az ágyban ...

2011. január 28., péntek

Anya kukázik ...

A cím alapján ez egy vidám hangvételű beszámoló is lehetne, amikor azon nosztalgiáznék, amikor süldőlány-koromban L a kocsiban található összes felgyülemlett szeméttel együtt a lakáskulcsomat is kidobta a dinnyehéjtól roskadozó szemeteskonténerbe, hogy aztán fél órán át kereshessük, mire megtaláljuk. De sajnos nem ilyen vidám dolgokról fog szó esni ...

Már annyit, de annyit mondták, hogy soha semmit nem szabad elkiabálni. Sőt, álmomból felébresztve is tudom ezt a mondatot, de azt gondoltam, egy láztalan-hőemelkedéstelen éjszaka után minden simán fog menni. A hétfői nap ment is simán, Marci reggel ovi, a szokásos tempóban a nap, délután mentem érte Vencussal. Délután-estefelé kezdett gyanús lenni a hője: naná, hőemelkedés, majd 38 fok ismét. Reggel ugyanez. Oké, nem várhat az orvos magára, induljunk. Ismét Papánk segített (szegény, biztos baromira unhat már bennünket), a gyerekeket biciklire raktuk és indulás. A doktornőnél ismét ezren, sőt még annál is többen. A rendelés vége előtt 10 perccel még vagy 5-en előttünk, ha nem többen. Persze Marcimat majdnem lasszóval kellett megfogjam a rendelő előtt, hogy be tudjam tuszkolni a gyerekorvosi váróba. Aztán tíz perc sírás és hiszti keverékével próbálta értésemre adni, hogy neki a doktornő újból szurit fog adni. Nagynehezen meggyőztem, hogy erről reményeim szerint szó sincs, ellenben a torkát és a mellkasát-hátát szokásához híven meg fogja nézni. Mire sorra kerültünk, már egészen jól elfelejtkezett magáról, de végül mikor bementünk, újra visítani kezdett. Aztán hagyta, hogy a doktornő megvizsgálja, talán belátta, hogy minden alkalommal nem áll ott élesre töltött fecskendővel. Miután a nyirokcsomói fél-fél pingponglabda nagyságúak, ismét Sumamed Forte antibiotikum mellett döntött a doktornő. Aznap későn jutottunk a nap végére, meg szintén minimális hőemelkedése volt, illetve - nem önmagyarázásképpen írom (vagy mégis?) - a gyógyszer faramuci beadási módjára való tekintettel (evés előtt egy, utána minimum két óra elteltével ... egy naponta 5x étkező gyerek esetén ez hogy valósítható meg????) aznap elmaradt a gyógyszer belövése. Reggel ezzel kezdtük a napot, miután az étvágyuk a nullával volt egyenlő. Délután már láttam, hogy folydogál a bal füle, pontosan az, amelyik perforált december elején. Estére továbbra is a 38 fok környékén jártunk, de ekkor már Vencus is kezdett köhécselni. Csütörtök reggel úgy döntöttem, csak megmutatom a doktornőnek Marcimat, mert ráadásul úgy kelt fel, hogy a szeme is tiszta váladékos volt, be voltak ragadva. Gondoltam, kötőhártya-gyulladással még tudjuk fokozni ezt a jóságot. Hát igen ... Tehát ismét gyerekorvos, de most Marcim állapotára tekintettel megkértük apát, hogy autóval szaladjon már el velünk, ne kelljen a levegőn tologatnom őket. Így is lett. Fél 11-re értünk oda (az a rendelési idő hivatalos vége ugye ...), továbbra is 5-6-an előttünk. Vártunk. L tiszta ideg volt, mert munkája tenger. Mondtam, menjen vissza dolgozni, majd jelentkezem, ha végeztünk. Negyed 12-kor jutottunk be a rendelőbe. Vencel torka tűzpiros, antibiotikum, Marcinak kiegészítjük fül- és szemcseppel a kezelést. Kérdeztem, felmenjünk-e a fülészetre. A válasz: ha befogadnak még ma, jó lenne. Hát felmentünk. 40, azaz negyven perc várakozás után jutottunk be. Akkora mázlim volt, hogy felhívtam L-t, hogy mostmár hamarosan sorra kell kerüljünk (akkor már elmúlt dél, a gyerekek étlen-szomjan, cumi és egyéb szórakoztató eszköz nélkül), jöhet értünk. A legcsodálatosabb pillanatban érkezett, épp mi kerültünk sorra, így nem kellett két gyerekkel bohóckodnom egyedül a rendelőben. Lefogós-leszorítós-visítós vizsgálat eredménye: bal dobhártya ismételten perforált. Halleluja! Mellesleg az orvos elég "furcsa" hangnemben tájékoztatott, hogy vajon észrevettem-e, hogy ez az antibiotikum nem hatott, ezért azonnal dobjam el (2.400 forint ... nem számít.. ), helyette másik (Suprax), és maradhat (miután rákérdeztem) az a fülcsepp, amit a gyerekorvos felírt. Hát innen indul az egyik kálváriánk, ugyanis most naponta ötször kell csepegtessek a szemébe-fülébe a fertőzés miatt, valamint háromszor az orrába, hogy ki is tudjon ürülni rendesen.

Ezen dolgon felbuzdulva úgy felmérgeltem magam, hogy a maradék Sumamed-et kihajítottam egy jó erős dobással a kukába. 

De a történet túl szép lenne, ha itt véget érne. Vencelem szedi tegnap este óta az antibiotikumot, de ma reggel úgy nyitottunk, hogy sírva ébredt 8 után pár perccel. Amikor bementem hozzá, láttam, hogy tiszta izzadt a kis haja és a pofija tiszta vörös. Hát igen, lázrózsás volt. Megmértem, 39,2°C. Irány a hűtőfürdő+kúpozás. Étvágya persze semmi, csak iszik, iszik és iszik. (Még ez a szerencse!) Gyors egyeztetés L-el, mivel ma délutános is az orvosunk, vigyük el egy újabb mellkas-tüdő hallgatásra, nehogy tüdőgyulladássá változzon ez a valami. Doktornő ráhallgatott, egyelőre minden relatíve rendben, Cataflam-ot adjak az antibiotikum mellé, ha így maradna, hétfőn mellkasröntgen, labor. Nagyon-nagyon remélem, hogy erre nem fog sor kerülni. A rendelőben persze nem bírtam ki, kifakadtam és elmeséltem a kálváriámat a fülésznél, mire a doktornő válasza az volt, hogy nagy kár volt kidobni azt a gyógyszert, ez jóval erősebb antibiotikum, kimondott középfül-gyulladásra van kitalálva, nyugodtan maradhattam volna annál. A fene se gondolná, hogy egy szakorvos szavát felül kellene bíráltatni! Ezek a dolgok nagyon fel tudnak idegesíteni!
Persze Vencel délutáni alvása is nyúlfarknyi volt, és csak anyánál jó (meg mamánál!), este is magas volt még mindig a hője, most kúppal+harmadik hűtőfürdővel valamennyire lement.

És hab a tortán, hogy tegnap reggel óta én is vacakul vagyok, gyanítom pontosan ugyanaz a bajom, mint a fiúknak. Még az is előfordulhat, hogy meglátogatok egy orvost ... még meggondolom. Persze délután kitúrtam a kukából a Sumamed-et és beadtam Marcimnak. Mostmár gyógyuljanak!

(halkan teszem hozzá, hogy egy-két órával ezelőtt L is elkezdett köhögni .... szép hétvégénk lesz, úgy sejtem ...)

2011. január 23., vasárnap

Heti dilemmáim ...

Megint jó ideje nem írtam, de csak azért, mert úgymond "semmi extra" nem történt. Majdhogynem minden nap egyforma. Kivéve, hogy a fiúk ismételten túl vannak egy-egy kisebb orrfolyós nyavalyán, ráadásul szerintem nem egyforma kórság ütötte fel a fejét náluk. Úgy sejtem, Vencelnek akkor sikerült benyalnia valamit, mikor Marcimat Papussal vittem a rendelőbe, de persze a kicsit is vittük magunkkal. Egyszerűen mostanában nem tudunk olyan későn menni, hogy minimum 1 órát ne kelljen várnunk. Eddig azért vártunk rengeteget, mert a mi doktornőnkkel párban lévő gyerekorvos szülési szabadságra ment, most meg egyszerűen szerintem sok a beteg gyerek. Nem csodálom, hogy a doktornőnknek is elege van már sokszor. Elméletileg fél 11-kor vége a rendelésnek. Mi már arra szoktunk rá, hogy csak 10.15 környékén érünk oda, de ez sem elég késő, minimum négyen-öten várnak még előttünk. Szóval visszatérve, úgy gondolom ott sikerült ezt összegyűjtenie, és bárhogy is szedte be az antibiotikumot, alig akart meggyógyulni. Nem voltak ők nagyon betegek szerencsére (mondjuk arra pont jó volt, hogy Marcim ismét kihagyjon egy hetet az oviból), orruk folyt, köhögtek. A kedvük az jó volt, sőt ... az óvodai közösség azért érezteti hatását, lövöldözésből és köpködésből nincs hiány mifelénk. Tehát nem unatkoztam velük ismét.

Az óvodáról jut eszembe, hogy valami mégiscsak történt: szeretett Anikó óvónénink magánéleti okai folytán "elhagyja" csoportját. Én már egy jó ideje tudom a dolgot, de a csoportnak csak pár nappal ezelőtt mesélte el Piroska a tényt. Kérdeztem Marcimat róla, hogy mit szóltak hozzá a gyerekek. Semmit. És Te, Marcikám, mit szólsz hozzá? Semmit. Hát ezzel a témát egyelőre rövidre zártuk. :) Azért úgy sejtem, lesz még csalódottság érzés, hiszen Anikó volt a barátja az oviban. Szerencsére az új óvónő is szimpatikus neki. Volt már a csoportban. Erről is kérdeztem Marcimat: Jó volt, Andika néni aranyos, nem vert meg senkit! Húú, azért remélem, nem a pofozkodás a mérce a kisfiamnál ... :)


Tegnap vettünk nekem egy új fényképezőgépet. Már jó pár hónapja húzódott a dolog, húztam-halasztottam az egészet, de végül nem kerülhettem el a dolgot. A jó kis Olympusom megadta magát szép lassan, már 10 képből 7-8-on nem volt meg a fókusz, akárhogy is keresgettem. A választás őrá esett:

 
kép innen


igazából még csak most ismerkedünk, nagyon friss az élmény, de első benyomásra mintha könnyebb lenne a kezelhetősége, mint az előző gépemnek. Nagyon büszke vagyok rá, hogy egy ilyen gép tulajdonosa lehetek, és remélem, szebbnél-szebb fotókkal fogom gazdagítani a blogot.

Aztán még egy dolog történt: újra felüti a fejét ez a H1N1 vírus. A dilemmám tavaly óta ugyanaz: oltatni vagy sem. Tavaly végül kimaradtak a gyerekek, mi szolidaritásból szúrattuk magunkat, hogy legalább őket ezzel védjük meg. Az idén megintcsak jött a dilemma, mi legyen? Kikértem a gyerekorvos véleményét, végül úgy döntöttem, hogy legyen Marcim is beoltva. Péntek délután meg is történt, némi visítás mellett. Aztán estére már mutatkoztak az első tünetek, egy kis köhögés, egy kis hőemelkedés ... szombat egész nap semmi baja sem volt (anyáék vigyáztak rájuk, míg mi a gép ügyeit intéztük), estére viszont hirtelen emelkedett a hőmérséklete, de csak 38°C-ig, ami ugyan lázcsillapítás után lement, de reggel ismét 37,8-ig küzdöttük magunkat. Ismételt konzultáció a doktornővel, mi legyen? Véleménye szerint ha 38 fölé mennénk, akkor ügyelet, nehogy szövődménnyé fajuljon a dolog (hát kössz ... :) ), végül minden jó, ha a vége jó: estére már önmagától csak 36,3 a hőmérséklete és boldogan szuszogva pihen épp a szobájában. Holnap indulhat az ovi ismét, mi meg újból élvezzük a kettesbenlét örömét a kicsikémmel...

2011. január 7., péntek

Egy, aki mindent visz!

Ő pedig nem más, mint Vencel! (Ki is lehetne ... ) Már látom sötét jövőmet, amikor a sarokban hímezgetve hevesen bólogatok kisfiamnak, miközben az legvadabb kívánságait közli velem! Mert merek én majd szólni bármit is? (Még szép, hogy merek, tuti lesz hozzá egy-két keresetlen szavam... ) S bár azt gondolnám, odébb van az még, az idő rohanását figyelembe véve mégis inkább azt mondom, nem árt odafigyelni erre a lehetőségre is. És hogy nehogy elfelejtsem, milyen volt már totyogó korában is, inkább írok:

Úgy történt, hogy van a pénzügyeink körül némi intéznivaló, ezért L-el felváltva járunk a bankba. Miután tegnap Vencus elég korán felébredt a délután alvásából, úgy gondoltam, hogy mielőtt Marciért elmennénk az oviba, beugrunk a bankba egy kis ügyintézésre. Miután csak párat szerettem volna kérdezni, gondoltam, elég lesz 10 perc is. Fél 3-kor tudtunk elindulni, volt fél órám erre. Gondoltam, tökéletes az időzítés. 14.40-re már a bankban is voltunk, sorszámot tépve már kezdett gyanús lenni a dolog. Mindkét ügyintézőnél ültek. Hát vártunk. Vártunk és vártunk. Vencim kezdte unni, ami bundazsákban, sálban és sapkában nem volt olyan meglepő. Hát félig leszedtem róla a ruhát, kivettem a babakocsiból. Akkor még mindig nem kerültünk sorra, hát az ölembe vettem és mondókáztunk, órát néztünk, beszélgettünk. Lassan végül szólítottak bennünket, akkor már 14.55-volt. Oké, még így is esélyesek vagyunk az ovit elérni, ez a pár kérdés nem tarthat sokáig! Igen ám, de az ügyintéző hölgyet egy telefonhívás még mindig elválasztotta tőlünk, így hát ismét vártunk. Addig is Vencum prímán elszórakoztatta magát az ügyfél-aláíró tollal, ami egy rendkívül érdekes golyóláncra volt felfűzve. Amíg az ügyeinket intéztem, ő prímán elvolt ezzel. Gondoltam, milyen rendes gyerek! Igen ám, de mire végeztünk, már pár perccel el is múlt három, sietni kellett volna rendesen. Mondtam Vencumnak: gyere, menjünk a Marciért! Na, püff neki! Több se kellett! Miután megneszelte, hogy azt a golyós izét nem hozhatjuk magunkkal, enyhén szólva nemtetszésének adott hangot. Mit hangot ... hangorkánt! Mindezt a szokásos "C" betűbe hajolva, alig tudtam az asztaltól elcibálni, hogy betegyem a babakocsiba. Természetesen "harcunkat" az összes banki alkalmazott, biztonsági őr és ügyfél végignézte. Mondanom se kell, izzadtam rendesen, a jótékony idős hölgyek "sétálni szeretne" kezdetű felkiáltásait próbáltam nem meghallani, de sajnos nem sikerült. Úgy emlékszem, még oda is vakkantottam egy "azt elhiszem" félmondatot, de ebben már nem vagyok biztos. Megbocsátom magamnak, mert azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy Őkelmét belecsatoljam a babakocsiba. Egyszerre kivágódott egy ajtó, és maga a Bank Igazgató Ura jelent meg mellettünk játékot szorongatva. Huhh, ennél nagyobb égés már nem kellett. Vencumnak rázogatta ez a rendkívül kedves Úr a dobozt, amire a kisfiam hajlandó volt a hisztiben egy lélegzetvételnyi szünetet tartani. Két hüppögés között vetett a dobozban lévő lovacskára is egy példányt, de az igazgató urat ez se győzte meg. Hát visszament, és hozott neki egy kis csokit. Erre az én drágám végre hajlandó volt egy nagyobb szünetet tartani, amit hüppögésre cserélt le. Itt végre volt időm szabadkozni egy keveset, és közölni, hogy milyen baromira sajnálom a történteket, és hogy igazából nem tudom, hogy lehetne ezt a helyzetet kezelni, mert nincs benne még gyakorlatom. Az Igazgató Úr (akinek ezúton is hálás köszönet!) csak mosolygott. Közölte, hogy nem olyan nagy probléma ez, majd nagyobb korában nézzem meg. Hát, nem a fényes jövőt vetítette felém, az szentigaz. Szóval míg szabadkoztam, elmeséltem neki, hogy az ügyféltoll idegesítette fel az én drága szentemet. Erre ez a nagyon kedves Úr közölte, hogy azt sajnos nem adhatja oda, mivel pont annyi áll rendelkezésre a bank számára, ahány ügyfélpult van, ellenben egy repi tollat hajlandó az én gyönyörű kisfiamnak adni. Mondtam, ne fáradjon, a lánc miatt pöccent be a kis lélek. De ő hajthatatlan volt, és hozott egy vadiúj bankos tollat is a harmadik körben, amit az irodája és a bank ügyféltere között tett meg. Erre az én drága Vencelem, mintha mi se történt volna, elvágólag abbahagyta mindenféle szipogását és álkönny-hullatását, miután a tollat megmarkolhatta. Miután erről a tényről az Igazgató Úrral rendkívül kedvesen elcsevegtünk, konstatáltam, hogy már negyed 4 is elmúlt, rohanni kellett az óvodába. Potom fél 4-re oda is értem (máskor 3 után ott szoktam lenni). Már aggódtam, hogy Marci fiam siratja egyetlen elveszett anyukáját, de mondanom se kell, esze ágában se volt siratni. A barátjával épp rendőröset játszottak és annyira belemerültek, hogy már-már kiabálásig fajult a játék.

Utólag mellesleg megjegyzem, hogy Vencel az úton VÉGIG a tollat szorongatta, a lovacskás játékot magas ívből lesajnálta.

Így telt el a tegnapi napunk ... :) Hiszti kezelési technikákból pedig pótórákat kell vegyek, Marcinál ugyanis soha semmi ilyesmi nem volt, mindig mindent meg tudtunk rendesen beszélni, még 21 hónapos korában is. És nem csak azért írok ilyeneket, mert az idő megszépít mindent, hanem valóban így volt!

2011. január 4., kedd

Beüt az általános programkáosz, végül mégis jól sül el minden

Az év végi programokról mindenképpen írni akartam még. L-éknél ilyenkor "bezár a gyár", téli nagy szabadságolás veszi kezdetét.Jött a nagy dilemma. Utazzunk, ne utazzunk? Jönnek vagy nem jönnek? Végül a hóhelyzet megoldotta a dolgot. Leszakadt a rengeteg hó, anyósomékhoz való utazás, illetve az ő eljövetelük kérdése véglegesen megoldódott. Senki nem mert bizonytalan útviszonyok között elindulni. A mi autónk sincs már a legjobb állapotban, még viseli az augusztusi koccanás nyomait.
Aztán itt volt az ismerősök dilemmája is .. több barátunkkal is beszéltük, hogy az ünnepek között kellene találkoznunk, akkor mindenki jobban ráér. Hannáékkal 28-ára volt "lefoglalva" az időpont, ám a hó/jég miatt nem mertek elindulni. Gyors szervezéssel átmentünk Petráékhoz, kicsit játszottak a fiúk. Szerdán egy üres esténk volt, csütörtökön Jucus barátnőmék jöttek, együtt sütögéltünk szilveszterre, míg a fiúk a hi-fit szerelték, a gyerekek meg a számítógépen lógtak. Még szerdán jött az isteni ötlet, hogy mi lenne, ha Hannáékkal együtt szilvesztereznénk. Gyors körbetelefonálás után véglegessé vált a program. Péntek délután jöttek, készítettünk szendvicseket, bólét, Edit Hannával gyúrt túrógolyókat (hmm, isteni finom volt!), keksz-sünikéket. A hangulat szuper volt, a gyerekek imádták egymás társaságát. Mi is nagyon jól elvoltunk, ettünk-ittunk, társasjátékoztunk. Fél 4-kor dőlt ki a társaság. Persze a gyerekek újév napjára való tekintettel fél 8-kor már ébresztettek bennünket, nehogy pihenjünk egy kicsit.


Na jó, azért a három gyerek néha nem teljesen egyezett, de a két nagy előszeretettel közösítette ki Vencelt, aki kínjában rajtam vigasztalódott. Aztán azon vitatkoztak össze, hogy ki aludjon az utazóágyban. Mert persze mindenki ott akart pihenni. Mivel Marcim nem aludt délután egy percet se, ő már nagyon nyűgös volt, végül rávettem, hogy a mi ágyunkon pihenjen. Utána szép csöndben átvittem a saját ágyába. Mondjuk a kádban tökéletes volt az egyetértés:



Újév napján anyáéknál voltunk hivatalosak egy kis lencseevésre, estére meg szomszédék jöttek újévet köszönteni.

Ismét bebizonyosodott, hogy a hirtelen jött dolgok jobban sülnek el, mintha heteik tartó készülődés előzte volna meg.

2011. január 3., hétfő

Álmodom

Volt egy hosszabb időszak az életemben, amikor az éjszakák arra voltak jók, hogy beájuljak végre az ágyba, és az oly közelinek tűnő reggeli gyerek-ébresztőig próbáljak valamennyit pihenni. Az álmoknak esélyük se volt beférkőzni az agyamba. Most viszont egyre több az érdemi pihenés, így hát egyre többet és többfélét álmodom...

... álmodom, hogy szülök még egy gyereket. Természetesen lányt. Mert mindig is vágytam egy kislányra is. Meg három gyerekre. Látom magam, ahogy vajúdok újból, és egy könnyű szülés után a karjaimban tarthatom a kislányomat. Aztán felébredek, és rájövök, hogy mennyire jó két kisfiú anyukájának lenni, és hogy minden valószínűség szerint már sose fogom a szülés élményét újból megtapasztalni. Félig irigykedve, félig vágyakozva nézem a háromgyerekes szülők életét. Csodálom őket, amiért ennyi energiával rendelkeznek. Aztán mindig jön az érzés, hogy én valószínűleg nem lennék rá képes. Nyilván, ha a sors mégis úgy adná, hogy születik még egy gyerekünk, meggyőződésem, hogy akkor teremtene hozzá elég erőt és magabiztosságot is.

... álmodom, hogy utazunk. Csodálatos tájakon járunk, tengerpartokon sétálunk, a gyerekekkel rúgjuk a homokot. Árnyas fák tövében hűsölünk, kagylót gyűjtünk, sokat nevetünk. Aztán felébredek és rájövök, hogy ez még egy jó darabig csak álom marad. Valóságban egy pici nyaralás ha belefér, már nagyon boldogok leszünk. Bizony volt jó pár év, amikor nem jött össze. Aztán jött L, és utána egycsapásra megváltozott minden. Volt olyan év, amikor négyszer is eljutottunk pár napos pihenésre. Aztán jöttek a gyerekek sorban, és megint nem olyan volt. Itt a következő nyár előttünk, már tervezni kellene. Még bármi előfordulhat...

... álmodom, hogy a múltból egy férfi felhív, és szerelmet esküszik. Örök szerelmet, ami újra elemészt majd bennünket. Az első gondolatom az, hogy hogy is tehetnék ilyet. Semmi, de semmi nem tudna rávenni. Aztán felébredek és rájövök, hogy ez az álom nem annyira álom, hanem bizony valóság volt. A semmiből jelent meg és esküdött, hogy kellek. Úgy jelent meg Ő, mint tiszta nyári égen a mindent elsöprő vihar. A miértjét jelenleg nem értem, az értelmét nem látom, a jövőjét nem tudom. Nagyon szeretem L-t, ő úgy kell nekem, mint a levegő. Nélküle semmi lennék. Hogy is dönthetnék másképp? Egyáltalán mitől merülne fel bennem egy szemernyi kétely is?

Miért van az, hogy az élet új és újabb dolgokat sodor elém? Hol a jövő kísért, hol a múlt. Egyszerre csüggeszt és bátorít. Élvezem a sors ezen játékát, kell ez nekem. Segít a jó úton maradnom. Az álmok nem hazudnak ... ugyebár.

2011. január 1., szombat

Boldog Új Évet!

Minden kedves Olvasómnak, erre járónak, bekukkantónak és nem utolsó sorban a gyerekeimnek, magunknak kellemetlen eseményektől mentes, örömöktől teljes boldog új évet kívánok!

 
Kép innen.