2012. augusztus 31., péntek

Kicsit szomorú, nagyon boldog ...

Már tegnap is bizsergett ott valami belül ... hiába próbáltam terelni, nem ment arrébb a gondolat. Ma meg egyenesen dörömbölt, hogy a mai az utolsó nap. Az utolsó, amikor a gyerekem még baba, babucika, kicsike gyermek. Holnap már minden más .. egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik...

Reggel gondosan válogattam a ruhákat, hogy mit adjunk rá. L egy póló mellett döntött, én mégis úgy gondoltam, jobb lenne valami csinosat is magunkkal vinni, mégiscsak nagy nap ez. Választottunk hát gyorsan egy inget, és vittük magunkkal ... "Ráadjátok alvás után?" - Hát persze! - volt a válasz.

És hirtelen délután lett. A gyomromban azzal a bizonyos bizsergéssel tartottam a kapu felé. Ők már kinn ültek az udvaron, ettek-ittak. Néhány szülő már ott üldögélt és csodálta a gyermekét. Vencel nem vett észre, így nyugodtan fotózhattam és élvezhettem a csacsogását. Mert a szája, na az be nem állt. Mindenről volt pár szó véleménye...
Aztán az a bizsergés elmúlt ... odaintegettem Vencusnak, ő észrevett. Az a boldog arc! Az ő anyukája is ott van, nem maradt ki! Aztán rájött, hogy apa is ott van, és onnan felszabadultan ünnepeltünk... Együtt ettünk-ittunk. Egyszercsak felálltak a szülők és ajándékok kerültek elő a szatyrokból.. így háláltuk meg az egész éves törődést, az anyapótlást, a szeretgetést, a szobatisztaságra szoktatást, az önállóságra nevelés csíráit, a sok mesét, mondókát és dalt, az együtt átélt ünnepeket ... megható volt, meg is sirattam kicsit. Tudtuk, hogy a búcsú pillanatai ezek, ami lezár egy korszakot, de nyit egy másikat. Holnap már más ajtón kopogtatunk. A ma még biztos léptek holnapra bizonytalanná válnak, hogy újra megerősödhessenek. Jönnek új társak, új kapcsolatok, új felnőttek. Nagyon várom, mégis féltem. Újra kicsi lesz a nagyok között, újra meg kell tanulnia egy új légkörhöz alkalmazkodni. De bízom benne, ügyes, okos, értelmes gyermek.

Előre látom, hogy neki csak egy döccenő lesz, nekem meg a szívembe karmoló élmény .. egy szép, kétségekkel teli korszak lezárul, és egy tapasztalással teli, vidám korszak nyílik.
Köszönöm, kedves bölcsődés gondozónénik, hogy egész évben őriztétek a gyermekem apró lépteit, hogy szeretettel óvtátok, vigyáztatok rá, vigasztaltátok szomorúságában, együtt örültetek az örömében, és ezzel segítettetek, hogy magabiztos óvodás váljon az én icipicike nagyfiamból.

A barátok és társak

 Ajándékot tartogatva

Ballagótarisznyás

2012. május 6., vasárnap

Mégiscsak ...

Most, hogy a blog harmadik évfordulója közeledik, és az olvasók száma is túl van a 30-on (mint ahogy a blog írója is jócskán), kezdem szégyellni, hogy ilyen régóta nem fogtam meg a billentyűzetet és nem jelentkeztem a nagyvilágba legalább néhány sorral.

Szóval az történt, hogy dolgozó emberek lettünk, de becsülettel. Én fejest ugrottam a munkába. Bátorság-e vajon bevallani, hogy jólesik dolgozni? Minden nap élvezem, hogy munkába mehetek, még akkor is, ha tudom, hogy kemény nap vár rám. Mondjuk vele jár, hogy nagyon sokszor későn érek/érünk haza, mert vagy sokáig vagyok a munkahelyen, vagy a gyerekek vannak a szüleimnél és onnan jövünk meg későn. Legtöbbször a házimunka is csak a hétvégére marad. Vagy még akkor se, csak tűzoltás-jelleggel ezt-azt megcsinálok. Mert hát három férfi (na jó kettő, mert az apjuk gyerek még :) ) azért csinálja a rumlit ...

Apropó rumli. Sokszor eszembe jut, hogy feltenném a kérdést más, kisgyermekes anyukáknak, hogy vajon a hasonló kromoszómakészlettel bíró gyermekek hasonló mentalitással is bírhatnak? Azaz minden kisfickó ilyen trehány lenne? Vagy csak a mi gyöngyszemeink tisztelnek meg bennünket a szétszórtságukkal? Kiborító és kiábrándító tud lenni a napi jó bő félóra rendrakás. De most, hogy jobb az idő végre, egyre többet vagyunk a szabad levegőn, kiszabadultunk.

A tél egyébként elég jól alakult, a gyerekek szerencsére nem voltak sokat betegek. Ellenben én ... szerintem az itthon töltött 4 év 4 hónap minden bacilusállományát magamba szívtam az elmúlt télen. Egyik betegségből meggyógyultam, már estem a másikba. A kollégáim már azt furcsállták, ha egy hétig jól voltam. De ahogy a jó idő jött, ez is elmúlt egy pillanat alatt. Minden nagyon jól van most.

A gyerekek... hát a gyerekek gyönyörűek és értelmesek. Nem mehetek el a tény mellett, hogy megnőttek. Marci 5, Vencel 3 éves múlt. Egyre nyílik az értelmük, okosodnak, beszélnek folyton. Tündériek. Szerintem a legszebb korszakukban vannak. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretem őket ... egyre jobban bontakozik ki a személyiségük. És egyre jobban ellentétesek egymással .. másmilyenek, más érdekli őket, más irányba nyitnak... Marcell matekozik, Vencel a zene ... elbűvöl, hogy mennyire különfélék ...

Beszéljenek a képek: :)


Hát így vagyunk. Jól vagyunk ...

2011. október 5., szerda

Az igaz történet - az anya szemszögéből

Ülök az irodában. Nyakig benne egy határidős munkában. Váltunk néhány e-mailt L-el, aki épp ecseteli, hogy milyen húzós napja van. Gyakorlatilag még enni se volt ideje és már nemsokára 11 óra. Talán épp azon mélázok, hogy vajon ma hánykor fogom befejezni a munkát, hiszen még Szegedre is kell menjünk. Felhívom apát, egyeztetünk, együtt megyünk, ő is szét szeretne nézni. Pontosítjuk az indulás időpontját. Telefont leteszem, dolgozok tovább. Megint csörög.. ugyan ki lehet az? Ismeretlen szám. Felveszem, bemutatkozok.
- Halló, én  ..... vagyok az óvodából!
Villámként hasít belém a felismerés, hogy valami baj lehet, semmi más nem lehet olyan sürgős, hogy délutánig ne tudjon várni. Válaszolok:
- Na mondd!
- Na mondom .... történt egy kis baleset ...
Itt érzem, hogy az izmaim megfeszülnek, de próbálok nem idegesnek tűnni.
- Milyen baleset?
És akkor végighallgatom a rémtörténetet, amiben a hűdef.szagyerek Balázska mint a diót, úgy töri fel a gyerekem koponyáját egy laza mozdulattal. Mert játszottak, és egy pillanat elég. Hát, ezt én pontosan tudom.
A kérdés: elvisszük mi, vagy az óvónő vigye el? Hát persze ugrunk, mondom!

Telefon letesz, egy pillanatnyi gondolkodási időt kérek. Mi is történt? Közben a kezem a tárcsázógombon, L-t hívom ezerrel, aki kinyomja. Sebaj, hívom ... a gondolatok kattognak: csak most ne üljön megbeszélésen, csak most ne zavarjam, csak most hívjon vissza. Közben hívom újra és újra, ő újra és újra kinyomja ... nemár! Már írom neki az sms-t, hogy MENJÜNK MÁR, mikor végre hív! Mondom, mi van, ő kocsiba ugrik és már jön is. Én már kinn toporgok a suli előtt, egy gyors telefon anyának, hogy mondjam, mi van és hogy ugrott a közös Szeged. De az autó csak nem jön... már-már toporgok, a gyomrom egy görcsben, hogy vajon mi vár majd az óvodában. Végre itt van, ajtó nyílik, repülünk tovább. Sose akarunk odaérni, olyan lassú ez az autó .. vagy csak én sürgetem az időt? Végre ott .. belépünk. Marci és az óvónéni ücsörögnek a szobában. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, reménykedem, hogy sikerül. Most kezd igazán görcsölni a gyomrom. Megnézem a sebet. Úristen, mekkora ... milyen csúnya és nyílt. Óvónő nyugtat, biztos csak ragasztani kell. Ok, irány a kórház. Marci ideges, sírni nem mer, csak szótlanul ül az ölemben. Ülésbe betenni nem mertem, nehogy a nyílt sebet elfertőzzük. Csak rendőr ne jöjjön ..!  Odaérünk a sürgősségire, nyomjuk a csengőt, senki. Hát irány a rendelő. Bejelentkezek egy fényév alatt a kartonozóban. Marcim ideges. Én is ideges vagyok. Belül remegek, kívül nyugtatom. L nem szól semmit, otthagyni nem akar, pedig rengeteg a munkája. Én küldöm, ő marad. Végre nyílik az ajtó. Mondom, mi van. Mondják, mindjárt. Marci sírva fakad. - Kicsim, ezen túl kell esnünk, nincs mese, ha nem csináljuk, még betegebb lehetsz. Már megyünk is be. Ismerős az orvos, szerencsére. Egyből közli, varrni kell. A fiam fel se ocsúdik, már fekszik az ágyon, hason, félmeztelenül. Haját borotválják, én a kezét szorongatom. Mindannyian idegesek vagyunk. Marci sír, nem akarja, hogy összevarrják. Doktorbácsi nyugtatja, csak kötést kap, csak injekció kell. Marcim még jobban sír, de azért hagyja, nem rúg, lefogni nem kell. Imádom, egy hős! A doktorbácsi gyorsan dolgozik, pillanatok alatt érzéstelenít. Steril kendő kerül Marci fejére, elő a tű és a cérna. Én a lábánál kapok helyet, ott szorongatom, símogatom, nyugtatom. Ő meg csak tűr, sírni se mer. Én meg nem tudom, oda merjek-e nézni, vagy sem. Néha odapislogok, csúnya a látvány. Egyből arra gondolok, hogy csak ez a dolog tartott vissza attól, hogy orvos legyek. Az asszisztens szól. Üljek le, mert nagyon sápadt vagyok. Mondom, köszönöm, jól vagyok, csak nagyon ideges vagyok. Szinte már készen is vagyunk. Utolsó dilemma: tetanusz vagy ne? Újabb telefon az óvónőnek... te, mennyire volt koszos az a mászóka? Homokba fetrengtek-e? Hát, azért koszos .. jó, az orvos nem mérlegel, egy fél szuri a popsiba, és már csak egy gyors koponyaröntgen. Eddigre Papus is ott csücsül, szeme könnyes, sajnálja az unokáját. Szerencsére ott is ismerős van, gyorsan haladunk. Együtt állunk a röntgenben, én és a fiam. Szorítjuk mindketten az ólomkötényünket. Próbálom nevettetni: Marci, most mi vagyunk a szakácsok, mit főzünk szerinted? És már készen is vagyunk. A leletezést kivárjuk, szerencsére relatíve hamar készen van, negatív. Vissza a kezelőbe, további feladat: két nap múlva kötéscsere, varratszedés 10 nap múlva. A kötés szorít, vágni kell rajta. A gyerek nyűgös, de menni nem tudok vele, mert DOLGOZNI kell és muszáj. Hát különválunk. Szívem vérzik, de nem tudunk jobbat tenni. A gyerek nem bánja, jó neki a Papa társasága. Én megyek dolgozni, de persze koncentrálni nem tudok. Délután sietek haza, gyors fürdés, mert engem meg a saját orvosom vár, akihez alig kaptam időpontot, muszáj menni, különben 4 hét múlva tudna fogadni. Hát megyünk. Gyerekek a nagyszülőknél, mi sietünk. Egy pillantásra meglesem őket, jól vannak. Persze a rendelés csúszik, várnunk kell. 20.15 helyett kilenc előtt jutok be. Fél tíz, mire hazaérünk. Persze nem tudnak ébren megvárni. Papus mondja, nagyon hiányoztam. Jaj, kérlek ne csináld, így is lelkifurdalásom van. Marcim az ágyunkon, kiterülve alszik. Megpuszilgatom. Papusék elmennek, én letusolok. Mellkasomra veszem, mint csecsemőkorában. Pihen, mélyen alszik. L gyorsan megveti az ágyat, Marcit beleteszem. Elintézem még gyorsan az alapvető tennivalókat és mellébújunk. Együtt alszunk azon az éjjel, mert mindkettőnknek kell a másik közelsége. Hajnalban ébred, akkor érzi, hogy mellettem alszik. Odanyomja a popsiját az ölembe. Összebújunk. Így ér bennünket a másnap ...

2011. szeptember 30., péntek

2011. szeptember 1., csütörtök

Kívánságcsillag

- Anya, ezt papa rajzolta nekem, én meg kiszíneztem. Ez egy kívánságcsillag. Kívánhatsz bármit. Például azt, hogy egészségesek legyünk, legyen sok málnánk, meg ilyeneket ... - Mondta Marci.

Látszik, hogy bár keveset vagyunk együtt, az azért minőségi idő..
Published with Blogger-droid v1.7.4

2011. augusztus 30., kedd

Párbeszéd

Marci és Papa beszélgetnek I.:
- Papa, én orvos leszek!
- Igen?
Én:
- És milyen orvos Marcikám, gyerekorvos?
Marci:
- Nem, felnőttorvos. Papának majd felírom a gyógyszert, és meggyógyul tőle. Málnaízű gyógyszert fogok felírni neki.

Marci és Papa beszélgetnek II.:
- Papa, mondok neked egy titkot!
- Igen?
- Nekem lesz kistesóm.
- Tényleg?
- Igen.
- Apa és anya "dolgoznak az ügyön"?
- Igen. De ne mondd senkinek, mert ez titok. Csak Dani, Gellért és Kata tudhatja meg. (óvodai barátok ... )

Marci rajzol egy girbe-gurba vonalat. Megdicsérem:
- Marcikám, nagyon ügyes vagy!
- Anya, tudod mi ez?
- Nem.
- Ez egy hanghullám.



Mondtam már, hogy imádom? :D

2011. augusztus 25., csütörtök

A "gesztenye" projekt, avagy anya elköltözött


Nehéz időket élünk most meg mindannyian. Sok a változás és mind egyszerre akar és visz magával. Sodródunk. Reggelek jönnek, esték mennek. Annyi, de annyi meghatározó esemény következett be egyszerre, hogy nagyon átélni sincs idő, hát még megemészteni.
Itt van például elsőnek a tény, hogy vettünk új bútort. Persze a legkedvesebb kék-sárga áruházunkból, így az új kicsikocsi is fel lett avatva. Papa-mama-gyerekek, mindenki ment és élvezte az utat. A fiúk az autó kuckójában csücsültek, a nagyszülők középütt, mi pedig L-el elöl feszítettünk. Az utánfutó meg mögöttünk, kb. 250 kg tömény bútorral. Bírta-bírtuk. Jó volt újra ott lenni, imádom az épület "szagát" is. L és Papusom két napig csak fúrt és faragott, mire összerakták. Persze én kitaláltam, hogy festeni is kellene, mert nem mostanában fogjuk újracsinálni, ha az új bútor a helyére kerül. Hát vettünk festéket és festettünk. A fiúk meg segítettek ...  rajtuk szerintem több volt a festék, mint a falon. Utána konyhát is festettünk, mert kedvet kaptunk. Bár ne kaptunk volna ... sikerült beleválasztanunk egy olyan festékbe, ami nem tapadt meg a falon, sokadik kör után se. Végül este hétkor már a szomszéd is festette, hogy készen legyünk. Készen lettünk. Egy szép van benne, a színe. Teljesen megváltoztatta a konyha hangulatát. Vidám lett, jó oda bemenni.

Aztán eladtuk a Kadettet. Pár nap alatt. Még fel se készültem lélekben, hogy el fogjuk adni, már vitték is. Megsirattam szegényt. Tényleg. Szuper helyekre vitt bennünket, sose volt vele semmi gond. Imádtam. Mindig is csak az első lesz nekünk. Olyan ez, mint az első szerelem, azt se felejti el az ember.

Bölcsi. Felvették Vencelt augusztus 1-től. El se hiszem, hogy szinte azóta nem írtam bejegyzést. Minden nap mentünk, hűen ott csücsültem a padon és néztem, hogy hogy játszik. Elvolt, mint a befőtt. Néha odajött, aztán ment dolgára. A problémák akkor kezdődtek, amikor egy-két órára magára hagytam. Az első pár alkalommal minden rendben volt, de mikor már hosszabb egyedül-időszakok következtek, akkor egyre több és több lett a sírás. Most ott tartunk, hogy minden reggel megy a színjáték. Felkel, első kérdés: Apaaa! Hova megyünk ma? Apa: Hova menjünk? Venci: Hova megyünk? Apa: a bölcsibe! Venci: nem akarooook bölcsibe menniiii! Minden reggel elhangzik ez a párbeszéd..aztán öltözik és indulás. Csönd egészen a bölcsi ajtajáig. Utána újra ... "nem maradok iiiit", "nem ebédelek iiiittt", "nem aluszooook iiiitt" és hasonlóak. 5 percig ez megy, utána béke egész nap. A szívem hasad meg, hogy ott kell hagyjam, de nem tehetek mást. Persze mindemellett Marci is jár augusztus közepe óta az oviba, ő végülis jól elvan, csak egy-két nemalvós napot iktat be, ami nagyon nagy szó, tekintve,hogy itthon egész nyáron egyszer se tudtam ágyba dugni.

Munka. Bődületesen sok és nagy felelősséggel járó. De nagyon szeretem. Jó újra emberek között lenni, és nem a babaellátás teendőin gondolkodni végre. Nem mintha nem lett volna jó itthon, de most nagyon-nagyon jól érzem magam. De a munka rengeteg. Minden egyszerre, ugyanolyan határidővel. Átjárni Szegedre továbbképzésre, értekezletre, egyeztetni ezzel, intézkedni itt, rendezkedni ott. És persze minden kétszer annyi ideig tart, mert nem tudom, kit és milyen számon keressek. Ma például este negyed 8 után értem haza, de csak azért hagytam abba a munkát, mert L hétkor felhívott, hogy mikor érek már haza, a gyerekekkel nem lehet bírni, anyát hiányolják. Marci fiam kijelentette, hogy "anya már nem jön többet haza, anya elköltözött". Persze a sírását a telefonban is végighallgattam. Azonnal abbahagytam a munkát és irány haza. Amikor hazaértem, épp L fürdette őket. Vencelt vettük ki elsőnek, aki egyből ki se jött az ölemből. Úgy, ahogy volt, törölközőbe belecsavarva percekig mozdulatlanul ült az ölemben. Marci követte, de csak egy pillanatig. Utána eszébe jutott, hogy hozott nekem valamit. És odaadta. Ez volt az:


Mert rám gondolt. Mert hiányoztam neki. Hát elteszem magamnak ezt a gesztenyét, beviszem az íróasztalhoz és kiteszem, intő jeléül annak, hogy a gyerekek nagyon könnyen megsínylik az ilyesfajta változásokat. Látom, nagyon megszenvedi ezt a változást. Semmi sem olyan, mint régen, minden megváltozott. Sajnálom a gyerekeket nagyon, de meg kell szoknunk ezt az új helyzetet. Nekik is és nekem is új. Tudom, hogy meg fogjuk tanulni a mikéntjét, de most még nagyon zavart és átmeneti az egész. Semmire nincs idő. Se takarítani, se rendet rakni, se mosni, se főzni. Én nem tudom, mások hogy csinálják, de egyelőre a káosz a főnök itthon.
Persze a gyerekeket egész estig nem lehetett rólam "levakarni" se. Felváltva ültek az ölembe, el se moccantak onnan. És holnap egy új nap kezdődik ....