2011. május 29., vasárnap

A gyerekeim napja

Nagyon-nagyon jó volt, szinte délelőttől-délutánig a rendezvények körül sündörögtünk. Annak ellenére, hogy a nap nagyon nehezen indult, elég nyűgösek voltak, semmi se volt jó, utána belejöttek a gyereknap-fílingbe. Reggel Marci így kezdte: Anya, mikor lesz már gyereknap? Mondjuk neki: hát ma! Erre ő: akkor mikor megyünk az ugrálóvárba? De még egy-két órát várnia kellett, mire összekészülődtünk, de végül az is meglett. Volt minden, autótologatás:


Ugrálóvár majdnem minden mennyiségben (szerencsére délelőtt alig voltak, így nem kellett sokat várni):

(bocs az ingyenreklámért, ha a telószámot innen viszitek, légyszi kérjetek nekem egy kis bónuszt :) )

Színielőadás, amit Marcim számomra is meglepő módon kimondottan élvezett (az óvoda áldásos hatása ismét mutatkozik):


Játszóház, amit már tavaly is nagyon szeretett, de nyilvánvalóan sokkal jobban játszik már úgy a játékokkal, ami valójában a funkciója is lenne:


Mackókiállítás (Lepkevár, hallod?!) :)))

Vencim kicsit ült magasan is (Papus nyakában)


És a fiam kiapadhatatlan türelmének ékes bizonyítéka. Neki arcfestés kell. Egész nap nem volt olyan fontos, kivéve a legdélutánabb délutánon, amikor a legtöbben vártak a sorukra. Szegény L hajlandó volt beállni a sorba Marcival, potom közel másfél óráig. De Marci kitartott. Nem tágított onnan, egy ILYEN mintáért ... Arra már nem volt idő, hogy a néni az egész arcát kifesse. Marcim hát nyújtotta a karját, és kérte, hogy valami mosolygósat rajzoljon a néni neki. Hát ezt kapta. Annyira szeretem, hogy ilyen kis kiegyensúlyozott! :)))


Persze este mint a gipszelt kezűek, úgy fürdött, be kellett zacskózni, leragasztani, nehogy leázzon. 

Mamiéknál ebédeltünk, így én is kaptam valamit gyereknapra - nem kellett főznöm. Nagyon finom bőrös malackaraj sült zöldséges újkrumplival. Nagyon jó volt.

A képek minőségéért utólag is bocsi, a gépet elvittem, csak a memóriakártya maradt itthon. Nem lehet egy anya se tökéletes, különösen gyereknapon .. 

2011. május 28., szombat

A tejeszacskó és tojástartó vándorútra kel

Azt a legutóbbi bejegyzésem végén nem tettem hozzá, hogy amikor a fürdőzés végén beszálltunk az autóba, Marcinak elkezdett folyni az orra.Már ugyan pénteken jelezték az oviban, hogy köhögött többször, de az allergiájára fogtam, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Kellett volna. Szóval az orra az csak folyt és folyt .. és vasárnap is köhögött. Hétfőre meg már nagyon köhögött, így reggel telefonáltam az oviba, hogy a hetet kihagynánk inkább. (így ugrott a parki ovis kiruccanás ... még jó, hogy nem adtam elő magam itthon, hogy mi a csoport titkos terve a hétre, megmentettem magam egy kisebb hisztitől, hogy ő miért nem mehet) A héten csodálatos napok voltak, kijelenthetem, hogy a fiúk megtalálták a közös hangot. Együtt játszanak, nevetnek, szórakoztatják egymást. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés ez nekem, hogy véééégre-vééégre úgy tűnik, nem fogják életük végéig utálni egymást. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem egymásnak szültem őket, de akkor is nagyon szeretném, ha legalább egy elviselhető kapcsolat lenne közöttük. Már sokszor írtam, hogy nagyon meglepő, hogy Marcim, aki egyébként egy olyan csodálatos természetű, rugalmas és alkalmazkodó kisfiú, miért viselkedik így a testvérével. (Jó tudom, féltékenység ...) Szóval most a kapcsolatuk felszálló ágban van. Közös munkával sütöttünk pogácsát, hajtogattunk beszáradt tiszta ruhákat, porszívóztunk, játszottunk, tv-ztünk. Jó volt nagyon.

Aztán történt valami, amitől meg nem lett olyan nagyon jó a hét. Sőt. Hétfőn L elhozta a laborból a várt leleteket. Nem csalódtam, nem lett hibátlan. Valamiért sejtettem, hogy ennyi antibiotikum megviseli Marcim szervezetét. Röviden: magas fehérvérsejtszám, süllyedés, alacsony vas-szint. És a durvábbak ... tehéntej és tojásfehérje allergia értékek másfélszeres és 1,25-ös többszörös értékben. Miután nem vagyok orvos, csak reménykedtem, hogy ez azt jelenti, hogy a szervezete erősen küzd ellenük, és hogy ez jót jelent. De sajnos nem így van. Csütörtökre kaptunk időpontot az orr-fül-gégész kontrollra, aki megerősítette a legrosszabb balsejtelmemet. TEJ ÉS TOJÁS allergia. Egy hét totális diéta, utána újabb megbeszélés, kontroll az orrfolyás végett. Miután sejtettem valahol, nem éreztem annyira sokkolónak a dolgot. Szépen beültünk az autóba, mintha mi se történt volna. Ha allergia, hát allergia. Elmegyünk bevásárolni. Irány a Cora. Persze Vencim kidőlt, úgy aludt az apja vállán az áruházban, mint egy darab fa. A fiúk elmentek játékot nézni, én meg vásárolni. Aztán ott, ahogy a polcok között járkáltam és válogattam a termékeket - és sorban pakoltam vissza őket - könny szökött a szemembe. Miért pont mi? Miért pont én? Miért pont Ő? Mivel érdemli ezt ki, hogy a sors így kitol vele? Annyira jó kisfiú, szeretnivaló, kedves, okos, miért bünteti a sors ezzel? És a könnyek nem álltak meg. Ott sírtam a sorok között ... végül megembereltem magam és abbahagytam. De sok szülő örülne, ha csak ennyi baja lenne a gyerekének. Erősek vagyunk és megoldjuk ezt is. Diétázik és meg fog gyógyulni. Irány, előre! Vettem gyorsan pár dolgot (fele nem is jó, ennyire vagyok járatos a témában, ehetjük meg mi), aztán jöttünk haza. Vacsorára jóllakott házikolbásszal, hagymával, kenyérrel. Olyan fáradt volt, hogy elaludt pillanatok alatt.

Én meg ott maradtam a kérdéseimmel. Mit fogok enni adni neki? Hogy fog ő jóllakni? Aztán lassan rájövök, nem is olyan nagyon durva ez. Vettem rizstejet, rizstejport, ebből bármit megfőzök. Barátnőm tanácsaiból próbálok okosodni, ők aztán csak tudják, mi az allergia, sok ötlete van szerencsére. Főztem már rizstejből borsófőzeléket, pudingot. Találtam felvágottat, nassot, amit megehet. Valahogy majd lesz ... a hangulatom azért hullámzó. Egyik pillanatban derülátó vagyok, a másikban elkap a szomorúság a miért-ek felett. Várom a jövő heti kontrollt .... és nagyon-nagyon szomorú vagyok.

2011. május 24., kedd

A pici babám

Bár azt írtam pár nappal ezelőtt, hogy itt már csak fiúk laknak, azért vissza-visszasejlik még a közelmúlt, amikor még nagyon-nagyon kicsike volt ő:

2011. május 23., hétfő

Ha egy pörgés beindul ...

Ha már hétvége volt, simán kihasználtuk a lehetőséget az újabb kiruccanásra. Utunk csak Szegedig vezetett, a Hídi vásárba. Már jó pár hete elterveztük, hogy megyünk, csak azt hittük, hogy egy héttel hamarabb tartják, amikor L Finnországban tartózkodik. Mivel a csillagok állása azonban nekünk kedvezett, így a vásár is egy héttel később volt, L is megjárta a nagy utat, hát mehettünk. A felkelés kicsit "zajos" volt, a fiúk nyúltak az előző napi kaland után, mint a lángostészta. Nekem is volt még vasalnivalóm, nem nagyon tudtunk elindulni. Azért 10 órára csak összeszedtük magunkat. Engem rettenetesen frusztrál ez a tötyörgés .. azt szeretem, hogy ha elhatározunk egy célt, akkor abba az irányba haladjunk. Rühellem, ha "csak még ez" és "csak még az" akadályoz. De nincs mese, meg kell szokni, hogy nem vagyunk egyformák. Szóval elindultunk. Persze még tankolni is kellett. De végül csak elindultunk ... A híd előtt L a homlokára csapott. Kérdezem, mi baj? Ő: a babakocsit otthon hagytuk. Püffneki ... fordulhattunk vissza. Először volt egy kósza gondolatom, hogy hagyjuk otthon, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy inkább visszafordulunk. (és milyen jól tettük ... ) Az út teljesen rendben volt, Újszegeden, a panelek között álltunk meg, hogy az autó se forrósodjon fel. Sajnos Venci egyből elfáradt, azonnal be kellett ülnie a kocsiba, pedig még 50 métert se mentünk. Aztán volt ott valami, ami mindkettőjüket érdekelte:


Persze egymást verték lábról, hogy ki játsszon vele. A híd többi része eseménytelen forró kemence simogatni szándékozással, üvegnyaklánc-csörömpöltetéssel, tologatós játék út közepén való tologatásával, mindenféle zenei hangszer kipróbálni szándékozásával és anya elől való elbújkálással telt. Mire átértünk a hídon, rendesen elfáradtak. L felajánlotta, h mi játszózzunk, ő meg elmegy az autóért. Azért Marcim gyorsan bekéredzkedett egy ugrálóvár-körre (ha már olyan fáradt volt, gondolom, felfrissülésnek szánta), addig viszont L se tudott menni, mert a két gyerek kétfelé volt a téren.


Miután nem kaptam agyérgörcsöt a gyerekek szanaszét rohangálásától abban a bő 20 percben, amíg L megjárta a híd két oldalát, megjutalmaztuk a fiúkat egy körhintával is (ha már majáliskor itthon csücsültünk).


Aztán jött - számomra - a nap fénypontja. Meki! Magunktól meg se tudom mondani, mikor voltunk ott, egyszer Rita barátnőmmel kajáltunk fényévekkel ezelőtt arrafelé. Na, most viszont jól bevásároltunk, ehettünk, ami csak belénk fért. A fiúk kaptak egy-egy gyerekmenüt játékkal, mi meg meg se tudom mondani, milyen menüt ettünk, de volt benne minden. Itt azért már elég fáradtak voltunk, a kép is bizonyítja ...



A nap másik fénypontjaként megajándékoztam magam egy kedvezményes ruhával a C&A-ból, majd elugrottunk lámpát nézni, de ott Vencus feladta az ébrenlétet (akkor már elmúlt 4 óra), és kidőlt. Úgy elaludt, hogy azt se vette észre, hogy áttettem az autóba. Marcikám is elszenderült hazafelé. Remélem, sikerült úgy kifárasztanunk őket, hogy két-három napig nagy délutáni szunyálások lesznek. Szép nap volt megint!

2011. május 21., szombat

A királyfikból békák lesznek!


Mielőtt azonban kifejteném az elméletemet, álljon itt egy fénykép bizonyítékul, hogy a kisbabák teljes mértékben átalakultak kisfiúkká a családunkban. Itt már kéremszépen csak FIÚK (igen, csupa nagy betűvel) laknak, akik önállóan, a saját kiságyukban, egyedül alszanak el, mindenféle rács és egyéb visszatartó erő nélkül.
Az egész úgy kezdődött, hogy Vencum befeküdt Marcika ágyába, és nem akart tágítani. "Én itt alszok!" Mondta L neki, nem lesz az úgy jó, az a Marci ágya. De csak nem boldogultak egymással, hát lett egy merész gondolat, hogy vegyük le az ágyrácsot Venci ágyáról. Kicsikém nem győzött ujjongani és örömködni, hogy neki is saját, külön bejáratú ágya lett. Meg is lett az eredménye. Sehogyan nem bírta rávenni magát az alvásra. Egy órán át altattuk felváltva, mire végül megunta, és "Anya, elmenjél!" mondattal kiküldött a szobájából. Kérdeztem: elalszol egyedül? Erre ő: ühüm! És 5 perc múlva aludt. Muszáj volt lefényképeznem, de vakut nem mertem használni, ezért ilyen rossz a kép:



Aztán eljött a másnap. Mivel semmi se volt biztos, nem akartuk lelőni a poént. De mivel a csillagok (és az időjárás) állása nekünk kedvezett, felpakoltuk magunkat és irány a fürdő. Kétszer se kellett nekik mondanunk, szedték is magukat gyorsan, fél 10-kor már indulhattunk is. Nagy volt ám az öröm!

Mennék én már, anya! Haladjatok már!

Marcim élvezi a vizet

Kicsit feltöltődünk, aztán ugrás újra a vízbe



A legjobb mégis a kültéri medence volt.

Egy kis finom mézeskalács kóstoló (isteni finom volt!)

Háromnegyed 1-ig voltunk, úgy néztük, hogy a fiúknak is pont elég volt ennyi a pancsolásból. Mondjuk fél órát se töltöttek a szárazföldön, szinte vízibékákká alakultak át, majdhogynem uszonyokat növesztettek, annyit pancsoltak. Még gyorsan elszaladtunk ebédelni, aztán Vencust már szinte félálomban hoztuk fel, pillanatok alatt elaludt. Marci ellenben egy percet se aludt egész délután. Nagyon csodálom az energiáját, hogy így kibírja!
Mondanom se kell, jól felsütött bennünket a nap. Hiába vittem magammal a naptejet, nem nagyon jutott idő a kenésre, egyszerűen nem értem őket utol. Természetesen én égtem le a legjobban, de már meg se lepődök. Szuper nap volt!

2011. május 20., péntek

"Anya, soha ne hagyj itt!"

Húú, kemény nap volt tegnap ... a történet ott kezdődik, hogy Vencel betöltötte a második életévét és mindenféle (naná, hogy anyagi, a többi csak mellébeszélés) okok miatt hamarosan újra a munka világában élem ki magam.. Ennek egyenes következménye az, hogy kisebbik gyermekem hamarosan a bölcsi vendégszeretetét fogja élvezni minden nap. És hogy minél jobban megismerhessük a lehetőségeket, elmentünk tegnap a nyílt napra. Oda. Arra a fertő helyre, amit aljas, előre kiszámított módon az óvoda mellé építettek. Ráadásul egy alacsonyka kerítés választja el csak a nagyobb korúaktól őket. Nyilvánvalóan a jó időre való tekintettel az összes létező játék ki volt pakolva a bölcsi udvarára. Persze nem magunk mentünk, velünk voltak szomszédék is, hiszen ő is ezt a pályát választotta magának.

Marcinak még reggel említettem, hogy bölcsis nyílt nap lesz és megyünk Vencivel szétnézni. Ekkor még hallgatólagos volt a beleegyezés. Nem úgy később ... ahogy beértünk a bölcsibe, egyből kiszúrtam, hogy Marciék az udvaron múlatják az időt. Rövid időn belül ő is felfedezte, hogy odaértünk. (utóbb állította, hogy egyszerűen csak meglátott, de nem ráz át, szerintem figyelte már egy ideje, hogy mikor fogunk megjelenni) Egyből szaladtak is a barátaival a kerítéshez, hogy üdvözöljenek. Érthető módon ez az óvónőknek egyáltalán nem tetszett, és ennek még hangot is mertek adni. Marcim tett még egy-két bátortalan próbálkozást, de mindannyiszor kudarc kísérte. Ezt már ő se tűrhette tovább, a dac határozottan kiült az arcára. Aztán ez a dac rövid idő alatt hisztivé és zokogássá változott, mert bizony az ő anyukája a 60 cm-es kerítés elérhetetlen túloldalára került. És nem átallja jól érezni magát az ő másodszülött gyermekével. Mondanom se kell, engem a gyomorremegés és a sírás kerülgetett, ahogy láttam szenvedni az én érzelmes nagyfiamat.. mert hát ő féltékeny, de nem kicsit. Ő meg csak állt egy fának támaszkodva és zokogott. Hogy ő nem jöhet, hogy ő neki maradnia MUSZÁJ. Végül az óvónőkkel kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy Marci óvodai napjának itt és most szakadt vége. Semmi értelme tovább nyúzni, több kárt okozunk azzal, ha otthagyom, mintha félbeszakítjuk a napot és eljövünk haza. Így is lett. Miután Vencelke jól kijátszotta magát (és igen, elég jót játszott, sőt.. egész pontosan szerintem haza se jött volna legszívesebben), átmentem érte és elhoztam.

Vencus tényleg nagyon jól érezte magát. Minden játékot kipróbált. Csúszdázott, motorozott, rollerezett volna, ha elérte volna a lábával rendesen, bújócskázott, épített, főzött. Így viszont semmi félelemérzet nincs bennem afelől, hogy rosszul fogja majd ott magát érezni. Azért anyai szívem sajog minden egyes alkalommal, mikor eszembe jut, hogy hamarosan el kell engedjem a pici kezét és megindul az önállósodás útján ..

És ekkor még nem volt déli 12 óra ....

Hazaértünk, persze Marcim egyből hozni kezdte a szokott dacos formáját, amit én egy "azonnalvisszafordulunkazóvodába" felkiáltással kompenzáltam. Valamiért elsőre meghallotta, mert hajlandó volt abbahagyni első felszólításra ezen viselkedését. A délután csendben, már-már unalmasan telt, de azután újból felpöröghettek az események, mert szülői értekezlet volt a csoportban. Ott megtudtam, hogy Marcim jó kisfiú (tán' nem az én gyerekemről beszélnek???), nem agresszív, szelíd kisgyerek. (legalább ott .. :))) ), természetesen az anyai öröm elárasztotta a szívemet. Ezek után semmi fontos nem történt, csak:
- megbeszéltük, hogy lesz csoportkirándulás a Vadasparkba,
- lesz óvodabezárás (kötelező nyári szünet végett),
- mennyi a csoportpénz összege jelenleg,
stb. stb. ... de ezek már-már jelentéktelennek tűnnek ahhoz képest, hogy a gyermekem egy angyal! :)

Miközben én a szülőin olvadoztam, a gyerekek elvitték az apjukat a T-s áruházba, hogy egy újabb tortasütéshez bevásároljanak nekem. Pont végeztek is, mire én, így együtt tudtunk hazamenni is.

A nap végső tanulságomra számomra még mindig az, hogy Marcell kötődése mennyire szoros hozzám. Újra és újra eszembe juttatja, hogy vajon miket gondolhat a kis fejében, miközben én a Vencellel játszok, miközben etetem, öltöztetem. Biztosan nagyon rossz neki, de egyszer meg kell értse, hogy ő, Vencel és én egy-egy külön személyek vagyunk, akiket a család kapcsa köt össze. Azért a véleménye az volt a napról, hogy "anya, engem soha ne hagyj az óvodában, én is veletek akarok menni a bölcsibe!".

2011. május 17., kedd

Csavargós napok

Ahogy a jó idő megérkezik, mi is egyre többet tartózkodunk ajtón kívül. Egyszerűen látványosan unják magukat itthon. Az a tengernyi játék, ami a polcokon sorakozik, teljesen fölösleges pénzkidobás, nem jó semmire. Játszani vele meg aztán végképp hülyeség.
A szabadidő értékes eltöltésére szerencsére vannak jobbnál-jobb programok, és ha még az időjárás is mellettünk van, akkor aztán miénk a világ. Így volt ez a hétvégén is, szerencsére jó idő volt, tudtunk menni, csak menni kifelé ... a városban tartották a "Makó Expo" nevű rendezvényt, amiről a szerény véleményem az az, hogy egy felesleges pénzkidobás (édes városom, kérlek ne sértődj meg ezért, de én akkor is ezt gondolom), egyedül a hozzá társuló programok teszik rendezvénnyé ezt az összejövetelt. Nem tudom, a kiállítók számára mennyire jövedelmező esemény ez, én mint laikus, nem sok fantáziát láttam benne. Mindegy, volt körhinta, sok játék, lufi, kürtőskalács (egy vagyonért), vattacukor és egyéb anyapénztárca-szomorító felesleges vackok. Szerencsére a fiúk leginkább a játszótérnek lekerített területen érezték legjobban magukat, így nem kellett folyamatos vitákba bonyolódnunk semmirevaló holmik miatt. Szombaton vittük L-t is magunkkal (vagy ő vitt bennőnket?), és míg én a Caramel koncerten próbáltam volna élvezni az előadást, ők kinn játszottak. Azért csak próbáltam volna élvezni, mert olyan torznak találtam a hangosítást, ami mellett a ritmuson kívül szinte semmit nem lehetett belőle hallani. Mindegy, láttam, ott volt, hús-vér valójában, és végre élőben is láthattam énekelni. Nagyon szeretem a zenéjét, tisztelem a kitartását ennek az embernek.

(Évi: ha a linkre kattintasz, megnézheted, miről maradtál le :)) )

Az egész délután csodálatos volt, találkoztunk blogcsajokkal és csajklubos csajokkal is :) (Limara, Macus, Fevi, Timi és a meg nem említettek), szóval eltelt a délután rendesen. Utána még szomszédékkal leültünk kicsit a Korona teraszán, a fiúk megittak egy-egy sört, mi csajok ásványvizet, üdítőt, kávét. A gyerekek játszottak. Jó volt, na .. íme a bizonyíték:



Vencelen itt még csak a kakasos nyalóka nyomai látszanak, később aztán
ledörzsölte magát a térkővel, de annyi baj legyen ...

Vasárnap L tett egy rövid kiruccanást Finnországba, üzleti céllal. Marcim sehogyan se tudta megemészteni, hogy ő nem mehet az apukájával, ennek hangot is adott (úgy, hogy az egész lépcsőház hallotta - visszajelzést is kaptam :) ). Szerencsére volt egy lehetőség, hogy hétfőn elmenjünk a gép elé, így kirándultunk kettesben egy jót. Marcimnak is jót tett, megértette, hogy apa milyen messzire utazott, és hogy nagyon-nagyon fárasztó lett volna számára egy ilyen út. Az anyagiak említését sehogyansem értette meg, hiába célozgattam rá. ... :)

Pár fénykép a kirándulásunkról:


Nagyon várja apát ...


 Itt már unta is kicsit a várakozást .. (késett a gép, ezért több, mint egy órát vártunk rá)


A nagy "betöltés" :


Távolabbról is ...


Meg kell valljam, én is élveztem a kirándulást, még sose adatott meg a lehetőség, hogy repülőn üljek, se az, hogy repülőteret lássak. De mint tudjuk, ami még nem történt meg, az ezután fog, egyszer az én időm is eljön. Nagyon szép a repülőtér, bár én valamiért nagyobbra számítottam. Ami a lényeg volt, Marci nagyon élvezte, a hazaút azonban már gyötrelmesebb volt. Nem volt már kihívás, láttuk a repülőket, apa is előkerült, szóval elég erősen unatkozott, és fáradt is volt. Persze mikor hazaértünk, az egész csapat új erőre kapott (Vencire anyáék vigyáztak addig), este 10-ig ágyba se lehetett dugni őket.

2011. május 11., szerda

Anyák napja 2011

Minden a terv szerint zajlott. Marcim nem lett beteg az elmúlt két hétben. Se orrfolyás, se láz, se hasmenés, se egyéb tünet. Jó volt azzal a tudattal menni ünnepelni, hogy a kisfiamnak volt ideje felkészülni a nagy fellépésre. Fél 5-kor kezdődött az ünnepség, L elvitt bennünket kocsival, hogy legyen idő mindenre. Felöltöztettem Marcit ünneplőbe, öltönynadrág, zakó, ing. Mikor kiejtettem a számon a szót, hogy nyakkendője is van, egyből nem tágított, míg rá nem adtam. Le se lehetett venni a nyakából. Sőt, még a haját is be kellett zselézni! Hiába, nagyfiam lesz hamarosan, úgy sejtem.

indulás előtt, teljes öltözetben .. :) 


Az ünnepség nagyon-nagyon kedves volt. A gyerekek aranyosak voltak, a műsor szerencsére nem az az anya-sirattató volt, inkább játékos, vidám. Jó volt látni, hogy egy évvel ezelőtthöz képest mennyit ügyesedtek a gyerekek. Marcikám imádnivaló volt. Azt a hibát viszont elkövettük, hogy még véletlenül se abba a térfelébe ültünk a teremnek, ahonnan Marcit könnyűszerrel láthattam volna. Sebaj, nyújtózkodással minden megoldható .. Maga az ünnepség nem volt hosszú, virág átadással együtt összvissz fél órát vett igénybe nagyjából. Éppen elég is ennyi, a gyerekek is élvezik, a szülőknek se hosszú. A végén egy nagyon szép verssel zárták (utólag rákerestem, Tarján Iza: A mindentudó az, mindjárt beidézem), nagyon-nagyon meghatódtam. Persze a szokásos pityegés az vele jár ...

(nyakkendő levétel szóba se jöhetett...) 

Jutalmul a fiatalember fagyizhatott egy nagyot, aztán beültünk mamival a Hagymaház kávézójába, ittunk egy-egy kávét (stílszerűen Dolce Vita nevűt választottam :) - nem okozott csalódást!) Aztán megérkezett Vencel is (Papussal csavarogtak, pipit etettek, játszótereztek), végül a délutánt Mamiéknál zártuk.


Eszik-iszik, egyedül tölti az üdítőt, fürdik a dicsőségben .. :))


Mi ketten, künn, teraszon .. 


A frissen érkezett Vencel kóstolja a csokifagyit 


Befejezésül még egy közös fotózás

Szép nap volt!

Az ajándékok

És a vers:

Tarján Iza: A mindentudó

Az én anyukám mindent tud:
süt túrós és diós batyut,
kocsit vezet, szőnyeget sző -
talpraesett, szép, okos nő!

Mosolyog, akármit csinál,
sok jó játékot kitalál,
varr nekem olyan szép ruhát,
hogy ámul az egész család,

Színes gyöngyöt fűz nyakamra,
Kezétől telik a kamra;
főz és befőz, sürög-forog,
neki öröm minden dolog.

Aki beteg, meggyógyítja.
Tudja, mi a titkok nyitja,
zöldborsót fejt és álmokat,
csillagok között válogat...

Jóságának nincs határa,
vigyáz cicára, kutyára,
tudja, melyik milyen madár,
virág nyílik, amerre jár.

Nem láttál még ilyen csodát:
semmiből is főz vacsorát!
Duruzsol csak, és varázsol,
manót húz ki a sapkából!

Ha sírok és megsimogat,
szeretete jókedvet ad.
Nem is érdemlem meg talán,
hogy tündér az édesanyám!
 

2011. május 5., csütörtök

10 dolog, amit szeretek

Fevi játékra hívott. Épp aktuális, mert a blogom erősen hanyagolt állapotban leledzik. Nem tudom, mi ütött belém. Nehéz mostanában gondolatokat formálnom. Kevés az igazán nyugodt pillanat. Valami mindig történik, és ez így van jól. Sok torta készült mostanában, amik az estéket erősen felemésztik.

Szóval játék .. írjak 10 dolgot magamról, amit szeretek. Hát, nehéz lesz. Egyrészt azért, mert nagyon sok dolgot szeretek, ugyanakkor nehéz lesz ebből 10 konkrét dolgot összeszedni.

1. Szeretek nagy társaságban lenni. Imádom, mikor a lakásban összegyűlünk, beszélgetünk, eszünk-iszunk. A gyerekek játszanak, a felnőttek jól érzik magukat. Azt se bánom, ha a romeltakarítás utána az enyém marad. Éppen ezért elég sűrűn van nálunk "gyerefelhozzánkegykávéra" összejövetel.

2. Szeretem az állandó változást. A monotónia halálosan untat. Mindig az újat keresem. Miután megfejtettem a titkát, már nem érdekel tovább. Új és újabb kihívásokat keresek, hogy képes vagyok-e teljesíteni. Hogy megmutathassam. Magamnak és másoknak, hogy meg tudom csinálni. Minden addig érdekel, amíg látok benne megújulási lehetőséget. Mikor már megismertem minden porcikáját, újabb élményt keresek ...

3. Szeretek valami újat teremteni, valami maradandót alkotni. Újabb és újabb alkotásokon jár az eszem, mindig azon gondolkodom, miből mit lehetne készíteni. Soha semmit se lehet kidobni, mert jó lesz valamire. Emiatt tele a szekrény feleslegesnél feleslegesebb dolgokkal, mert KELL.

4. Szeretem a jó filmeket. Ami attól jó, hogy még másnap is azon gondolkodom. Ahol a téma nem hétköznapi, nem tipikus. A tucatfilmek nem hoznak lázba. Ja, és ha nem látom az első betűtől, utána már nem érdekel, nem szeretek később bekapcsolódni. Pontosan emiatt alig nézek tévét.

5. Szeretem az idős embereket. Imádom hallgatni a történeteiket. Mindig megállok velük beszélgetni. Már kisgyerekkoromban is a "nagyok" társaságát kerestem. Nagyon sajnálom, hogy a nagyszüleim már régen nem élnek, biztos sokat kérdeznék tőlük arról, hogy hogy voltak régen, hogy éltek ők.

6. Szeretem a tartós eső kopogó hangját az ablakpárkányon. Középiskolás koromra emlékeztet. Mindig az jut róla eszembe, hogy ültünk az osztályteremben tanév elején és hallgattam, ahogy esik kinn az eső. Valahogy nekem a megújulást juttatja eszembe.

7. Szeretek adni és nem kapni semmit cserébe. Mert adni annyira jó. Szeretem mások örömét látni. Örömöt okozni jó.

8. Szeretek új embereket megismerni. Mert minden ember egy új történet, új élmények sorozata. Új lehetőség a tartalmas beszélgetésekre. Mindezek mellett szeretem a régi barátságokat is megőrizni.

9. Szeretek jókat enni, csak megfőzni ne kelljen. Nem lustaságból, meg nem is azért, mert nem tudok főzni. Akármit megfőzök, ha kell, de felesleges időtöltésnek érzem a konyhában ácsorgást. Az alkotás lehetőségétől veszi el az időt. Ennyi gasztroblogger között veszélyes ilyet kijelenteni, de számomra a főzés nem rejti magában az alkotás lehetőségét. Inkább szükség, amit el kell végezni.

10. Itt már nagyon gondban vagyok, hogy mit is írhatnék ... azt hiszem, azt írom: szeretem magam. Azért, amilyen vagyok. A hisztijeimmel és a szokásaimmal együtt. Talán nagyképűnek hangzik ez a mondat, de így vagyok kerek, egész, ahogy vagyok.

+1. Természetesen a családomat nem hagyhatom ki. Szeretem a családomat. A férjemet, a gyerekeket. Jó velük lenni, még ha akármilyen fárasztó is. Amikor a mindennapok fárasztanak és végre estére elcsöndesül a ház, egy perc alatt elfelejtem az egész napos bosszúságokat. Amikor a kis ártatlan arcokat nézem az ágyban, akkor nagyon-nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy két ilyen okos, gyönyörű és egészséges gyerekkel ajándékozott meg a sors. Mert mint tudjuk, senkinek sincs olyan szép és okos gyereke, mint nekem ... :))

Köszönöm Évi a díjat és a játék lehetőségét. A játékot veled és velem. Konkrét személyeknek már nem adnám tovább, aki úgy érzi, hogy szívesen írna magáról, azt szívesen olvasom.