Ő pedig nem más, mint Vencel! (Ki is lehetne ... ) Már látom sötét jövőmet, amikor a sarokban hímezgetve hevesen bólogatok kisfiamnak, miközben az legvadabb kívánságait közli velem! Mert merek én majd szólni bármit is? (Még szép, hogy merek, tuti lesz hozzá egy-két keresetlen szavam... ) S bár azt gondolnám, odébb van az még, az idő rohanását figyelembe véve mégis inkább azt mondom, nem árt odafigyelni erre a lehetőségre is. És hogy nehogy elfelejtsem, milyen volt már totyogó korában is, inkább írok:
Úgy történt, hogy van a pénzügyeink körül némi intéznivaló, ezért L-el felváltva járunk a bankba. Miután tegnap Vencus elég korán felébredt a délután alvásából, úgy gondoltam, hogy mielőtt Marciért elmennénk az oviba, beugrunk a bankba egy kis ügyintézésre. Miután csak párat szerettem volna kérdezni, gondoltam, elég lesz 10 perc is. Fél 3-kor tudtunk elindulni, volt fél órám erre. Gondoltam, tökéletes az időzítés. 14.40-re már a bankban is voltunk, sorszámot tépve már kezdett gyanús lenni a dolog. Mindkét ügyintézőnél ültek. Hát vártunk. Vártunk és vártunk. Vencim kezdte unni, ami bundazsákban, sálban és sapkában nem volt olyan meglepő. Hát félig leszedtem róla a ruhát, kivettem a babakocsiból. Akkor még mindig nem kerültünk sorra, hát az ölembe vettem és mondókáztunk, órát néztünk, beszélgettünk. Lassan végül szólítottak bennünket, akkor már 14.55-volt. Oké, még így is esélyesek vagyunk az ovit elérni, ez a pár kérdés nem tarthat sokáig! Igen ám, de az ügyintéző hölgyet egy telefonhívás még mindig elválasztotta tőlünk, így hát ismét vártunk. Addig is Vencum prímán elszórakoztatta magát az ügyfél-aláíró tollal, ami egy rendkívül érdekes golyóláncra volt felfűzve. Amíg az ügyeinket intéztem, ő prímán elvolt ezzel. Gondoltam, milyen rendes gyerek! Igen ám, de mire végeztünk, már pár perccel el is múlt három, sietni kellett volna rendesen. Mondtam Vencumnak: gyere, menjünk a Marciért! Na, püff neki! Több se kellett! Miután megneszelte, hogy azt a golyós izét nem hozhatjuk magunkkal, enyhén szólva nemtetszésének adott hangot. Mit hangot ... hangorkánt! Mindezt a szokásos "C" betűbe hajolva, alig tudtam az asztaltól elcibálni, hogy betegyem a babakocsiba. Természetesen "harcunkat" az összes banki alkalmazott, biztonsági őr és ügyfél végignézte. Mondanom se kell, izzadtam rendesen, a jótékony idős hölgyek "sétálni szeretne" kezdetű felkiáltásait próbáltam nem meghallani, de sajnos nem sikerült. Úgy emlékszem, még oda is vakkantottam egy "azt elhiszem" félmondatot, de ebben már nem vagyok biztos. Megbocsátom magamnak, mert azzal voltam elfoglalva, hogy valahogy Őkelmét belecsatoljam a babakocsiba. Egyszerre kivágódott egy ajtó, és maga a Bank Igazgató Ura jelent meg mellettünk játékot szorongatva. Huhh, ennél nagyobb égés már nem kellett. Vencumnak rázogatta ez a rendkívül kedves Úr a dobozt, amire a kisfiam hajlandó volt a hisztiben egy lélegzetvételnyi szünetet tartani. Két hüppögés között vetett a dobozban lévő lovacskára is egy példányt, de az igazgató urat ez se győzte meg. Hát visszament, és hozott neki egy kis csokit. Erre az én drágám végre hajlandó volt egy nagyobb szünetet tartani, amit hüppögésre cserélt le. Itt végre volt időm szabadkozni egy keveset, és közölni, hogy milyen baromira sajnálom a történteket, és hogy igazából nem tudom, hogy lehetne ezt a helyzetet kezelni, mert nincs benne még gyakorlatom. Az Igazgató Úr (akinek ezúton is hálás köszönet!) csak mosolygott. Közölte, hogy nem olyan nagy probléma ez, majd nagyobb korában nézzem meg. Hát, nem a fényes jövőt vetítette felém, az szentigaz. Szóval míg szabadkoztam, elmeséltem neki, hogy az ügyféltoll idegesítette fel az én drága szentemet. Erre ez a nagyon kedves Úr közölte, hogy azt sajnos nem adhatja oda, mivel pont annyi áll rendelkezésre a bank számára, ahány ügyfélpult van, ellenben egy repi tollat hajlandó az én gyönyörű kisfiamnak adni. Mondtam, ne fáradjon, a lánc miatt pöccent be a kis lélek. De ő hajthatatlan volt, és hozott egy vadiúj bankos tollat is a harmadik körben, amit az irodája és a bank ügyféltere között tett meg. Erre az én drága Vencelem, mintha mi se történt volna, elvágólag abbahagyta mindenféle szipogását és álkönny-hullatását, miután a tollat megmarkolhatta. Miután erről a tényről az Igazgató Úrral rendkívül kedvesen elcsevegtünk, konstatáltam, hogy már negyed 4 is elmúlt, rohanni kellett az óvodába. Potom fél 4-re oda is értem (máskor 3 után ott szoktam lenni). Már aggódtam, hogy Marci fiam siratja egyetlen elveszett anyukáját, de mondanom se kell, esze ágában se volt siratni. A barátjával épp rendőröset játszottak és annyira belemerültek, hogy már-már kiabálásig fajult a játék.
Utólag mellesleg megjegyzem, hogy Vencel az úton VÉGIG a tollat szorongatta, a lovacskás játékot magas ívből lesajnálta.
Így telt el a tegnapi napunk ... :) Hiszti kezelési technikákból pedig pótórákat kell vegyek, Marcinál ugyanis soha semmi ilyesmi nem volt, mindig mindent meg tudtunk rendesen beszélni, még 21 hónapos korában is. És nem csak azért írok ilyeneket, mert az idő megszépít mindent, hanem valóban így volt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése