Szeretnék L fejébe látni sokszor. Mert a szavaiból sosem tudok meg semmit. Nem nyílik meg előttem. Ritka az a pillanat, mikor legbelsőbb énjéhez enged, és az is csak pár pillanatig tart. Ő ilyen, nem is fog megváltozni. Szerencsére ennyi év után már egyre jobban megy annak kitalálása, hogy mit érez, mit gondol.
Amikor a gyerekvállalás ideje elérkezett, egy percet se tétovázott, mindketten tudtuk, eljött az idő. Nem éretlen fejjel vágtunk neki, mindketten úgy gondoltuk, ennél jobb alkalom nem is lehetne. De apa nem lesz egy férfiból egy pillanat alatt, meg kell érnie hozzá. Amikor az első gyerekünk megszületett, még emlékszem, mennyire esetlenül fogta meg, mennyire nem tudott mit kezdeni vele. Cirógatta, simogatta, fürdette, de látszott, hogy van még mit tanulnia. (Természetesen én se álltam anyaságom csúcsán - sőt, még ma se tartok ott szerintem) Azóta teltek a hónapok, hozzászoktunk a megváltozott állapothoz, megtanultuk azt, hogy mást is kell szolgálnunk, magunk csak akkor lehetünk, ha szakítunk rá időt. És látom rajta, mennyire átalakult ő is. Idomult a helyzethez. Imádja a gyerekeit. A kicsivel még mindig kimerül a cirógatásban, simogatásban a kapcsolata, de tudom, pár hónap és meg fog változni ez is. Ugyanúgy leülnek majd játszani, mint ahogy most a naggyal a fűben szaladgálnak, kergetőznek, ahogy együtt tornyot építenek, ahogy eteti, fürdeti őt. Látszik, hogy ő is boldog, megtalálta helyét a világban. Szeretem őt ...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése