2009. július 4., szombat

Tűnődöm...

Még mindig nem tudom túltenni magam Mamikánk elvesztésén. Pedig nem is vagyok közeli rokon, mondhatnánk, hogy mi közöm hozzá egyáltalán, de mégis. Megérintett belül, hogy megint el kellett menjen valaki a világból, aki megérdemelte volna, hogy örökre közöttünk maradjon. Miért van ez így kitalálva, hogy el kell veszíeni értékes, szeretett embereket? Miért csak időszakokra kapunk kapcsolatokat, családot, bizonyos emberek barátságát? Párhuzamos síneken haladó vonatokként tudom elképzelni életünket, ahol egy képzeletbeli váltó időnként közös vágányra tereli a mozdonyokat-kocsikat, majd egyet-egyet kivesz-betesz és tovább szalad a szerelvény. Van induló és természetesen végállomás is. De hogy mekkora a szerelvény és hogy mikor ér célba? Senki se tudhatja...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése