A szülői szeretet..

... az a megfoghatatlan, és soha el nem múló. Mindenen felül álló... Nem hittem, hogy valóban ennyire erős és szoros a kötelék szülő és gyermek között, de minden nap újra rá kell ébredjek, hogy mennyire fontos vagyok a szüleimnek, mennyire fontosak nekem ők, mennyire fontos vagyok a gyermekeimnek és mennyire fontosak ők nekem. Ezt a köteléket egymásba kapcsolódó láncszemekként tudom elképzelni, mely generációról-generációra száll tovább. Tudom, hogy ezeket a gondolatokat nem én találtam fel, másoknak is megfordult már a fejében minden bizonnyal, csak eddig gyermekként, mintegy "alárendelt szerepben" vizsgálhattam meg ezen köteléket, most viszont láthatom a másik oldal felől érkező érzéseket is. Vágyat az ölelésre, a dicséretre, a dédelgetésre, a bátorításra. Szülők részéről a féltést, talán a büszkeséget és a mindenen túláradó szeretetet. És hát magam részéről mindkét irányba "kötelezettségeim" vannak, melyek legbelülről áradnak, minden kényszer nélkül. Szülők és gyermekek felé a féltés, hiszen kétfelé kell már gondoskodnom. Még emlékszem, hogy mit éreztem anno, amikor még én voltam gyermek, miként néztem fel a nagy, erős és hibátlan szüleimre. Ők voltak a rendíthetetlen szikla a szememben, akik mindig ott vannak, ha kellenek. Támaszok a bajban, segítő kezek a szükségben, legjobb barátok, ha úgy kell. És most ezt a feladatot kell "átvállalnom", hiszen a gyermekeimnek nekem kell ugyanezeket adnom, hogy jó szülő lehessek. Vajon sikerülni fog-e? Képes leszek-e rá? Azt hiszem, sokat kell még tanulnom anyaságból, a tankönyv viszont láthatatlan tintával íródott...