Játszótéri dilemma, avagy anya kiakad és gyerekestül elviharzik

Mostanában minden délután a játszótéren kötünk ki. Prózai oka van: az idő csodás, kihasználjuk az utolsó délutánokat, valamint útban hazafelé szinte "felbukunk" benne, annyira útba esik. Tehát kínálja magát az alkalom. Ennek okán Vencus gyorsan megtanult hason lefelé lecsúszni a nagy csúszdán, mert hát már ő is nagy fiú, Marci meg éli közösségi életét ott is. Ennek ékes példája volt a tegnapi nap. N. nevű óvodástársnője a két (kisebb-nagyobb) tesóval valamint anyával minden délután lenn vannak (értelemszerű, mivel ott laknak, hol játszóznának már?). Marcim meg rájött, milyen baromi jó dolog együtt bandázni velük. Jól is ment a dolog egészen tegnap délutánig. Kitalálták, hogy elmennek diót szedni. Ennek én fenemód nem örültem, mivel a diófa a játszótér legtávolabbi sarkában van. De mire észbekaptam, már ott voltak. Szerencsére volt felnőtt felügyelet velük, így valamennyire biztosítva voltam, hogy nem csinálnak hülyeséget. Nagyon elmenni nem tudtam a játszóról, mert Vencus meg egyfolytában a csúszdára való felmászást gyakorolta, ha elengedtem a kezét. Mivel még a szeme nem igazán gyógyult meg - meg egyébként is - inkább nem szeretném, ha nagy ügyességében lefittyenne onnan, így nem mertem elengedni a fenekét. Közben folyamatosan üvöltöztem Marcinak, hogy jöjjön már vissza, aki nagyjából fittyet hányt az egészre. Nagynehezen visszajöttek, akkor úgy gondoltam, megértette, hogy nem szeretem, ha nélkülem olyan helyekre megy, ahol nem látom, mit csinál. Ha másból nem, legalább a hangerőből meg a hangsúlyból, ahogy ezt közöltem.

De nem, nem értette meg. Ez akkor derült ki, amikor Vencus nadrágja beleszorult a libikókába (vajon hogy került oda??) és le kellett róla vessem ahhoz, hogy a nacit ki tudjam onnan szabadítani. Közben ő el akar menni focizni a többiekkel. Mondtam, hát jó, csak úgy, hogy lássalak. Naigen.. hogyne... egy darabig ment is, de aztán csak addig tébláboltak a játszón, hogy eltűntek egy sarokba, ahol már nem láttam, mit csinálnak. Ráadásul baromi közel az úthoz. Na itt elöntötte az agyam a .... a kicsit cibálom a nadrágjába, ő meg megy a többiek feje után. Nincs is ezzel baj, csak a vészjelző csengő egyből bekapcsolt az agyamban, hogy mi van, ha:
1. kilökik az útra (miért löknék ki???)
2. kiszalad az útra (ennek már nagyobb az esélye...)
szóval torkomszakadtából üvöltve közöltem, hogy odavágtázik mellém és azonnal indulunk hazafelé. Sajnáltam szegényt, mivel épp olyan jót játszottak én meg kirántottam onnan, de nagyon felmérgeltem magam azon, hogy a nagyobb kajlák anyját ez cseppet sem zavarta, és nekem kell közbeavatkoznom, hogy ezek az út szélén játszanak.

Még ma is ezen gondolkodom, hogy mit kellett volna tennem. Marci fél úton hazafelé hüppögött, én mérges voltam. Nem igazán rá, hanem a helyzetre, amit nem nagyon tudok, hogy jól oldottam-e meg. Végül még tegnap este is ez volt a téma L-el is, ő azt mondta, szerinte igazam volt, kicsi még ő ehhez, hogy önállóan eldöntse, hol szeretne játszani. Nem tudja a valós veszélyt felmérni még. Remélem, mi viszont jól mértük fel ...

Játszóteres jókedv

Marciszáj ...

Társalognak a "nagyok" (Marci-apa):
Apa:
- Marcikám, te olyan szép vagy, hogy ha majd nagy leszel, apa nem győzi elzavarni a csajokat a ház elől.
Marci:
- Miért?
Apa:
- Hát mert majd mindenki téged akar szeretni. Neked meg egyet kell közülük választani.

Marci:
- De én csak anyát szeretem! Apa meg a barátom ...

Venci "szemre esik", szegedi csavargás és túlságosan rövid hétvége

Röviden mindent elmondtam. Ez volt, így ahogy leírtam, csak nem ebben a sorrendben. Kezdem az elején:
Csütörtökön L kivett egy napot, Marcit letettük reggel az oviban és irány Szeged. Vencus szemészeti kontrollja következett, ahol kiderült, hogy a régi állapotát hozza, azaz egyelőre nem kell szemüveg, márciusban kell visszamennünk, illetve ha látunk bármi azonnali eltérést. Ennek örömére irány a belklinika, hogy az én orvosommal is konzultálhassak. Javaslatára hamarosan egy szív ultrahangon veszek részt egymás megnyugtatása végett, utána találkozunk. A nap egyébként egyszerűen csodás, felemelő és katarktikus volt. Venci jó kisfiú volt, a hírek bíztatóak voltak, tudtunk sétálni is a belvárosban egy kicsit, vásárolgattunk, jól eltöltöttük a napot. Olyannyira, hogy Papus hozta el Marcit az oviból, anyáékkal töltötte a délutánt, mi 6 körül értünk haza. Ja, még egy szolid közös éttermi ebéd is belefért! Úgy éreztem magam a nap végén, mint akit kicseréltek!

Na de másnap ... már délután volt, mikor Vencum egy laza mozdulattal lefejelte Marci ágyát. Azaz "leszemelte", mert pontosan a szemét verte oda Marci ágyának a keretéhez. Naná, hogy üvöltött, mint a sakál, én meg néztem, hogy hány foga tört ki, mennyire ömlik a vér a szájából. Miután nem találtam meg a "hiba forrását", de még mindig nagyon sírt, kerestem tovább és akkor láttam meg a repedést a szeme sarkában. Azt hittem, be kell vigyem a sebészetre összevarrni. Végül elállt a vérzés magától, de nagyon lila és fel volt neki dagadva rendesen. Úgy sajnáltam a kis lelkét ... de persze ott voltam, láttam, rászóltam és mégse tudtam megakadályozni. Ilyenkor az anyai lelkiismeretem furdal rendesen.

És végül a hétvége, ami úgy telt el, mint egy szemvillanás. Már szinte meg se tudom mondani, hogy mit csináltunk. Ja, dehogynem! A fiúk a szombat délutánt a mamánál-papánál töltötték, mi meg L-el közösségi lépcsőháztakarítást végeztünk. Közben dolgozom egy falvédőn Marcim szobájába, azt szabtam-varrtam, de persze nem készültem el. Ma viszont a már-már megszokott program: délelőtt egy kis takarítás, ebéd anyáéknál, lustulás délután és gyerkőcök korai fektetése, mert Marci egy percet se, Vencel meg kerek 1 órát aludt délután.

Jöhet a jövő hét, amibe megint sokmindent kell sűríteni: apeh, üveges, hogy csak a legjobbakat említsem ... :)

Gyerekszáj - Marciszáj

- Anya! Traffparkozhatok kicsit? (mindezt este fél 9-kor, miközben leültem végre a leveleket megnézni)
- Nem kicsim, este fél 9 van.
- Hát milyen anya vagy te?
(hát ezen már én is elgondolkodtam ... :)))

Később meg azt hittem, rosszul hallok:
- Anya! Nem akarok még lefeküdni, Vencivel szeretnék játszani!
Húúú... össze is néztünk L-el, hogy mi történt itt... :)))

5 nap kivonata

Hát az úgy volt, hogy tán igaz se volt ... ugyanis szombaton gyerekek nélkül töltöttük a napot! Marcim akart menni papájához-mamájához, és ezt a kicsi se hagyhatta szó nélkül. Amikor Papus megjelent, és elkezdtek öltözködni, olyan földhözverős-levegőtnemvevős hisztibe kezdett, hogy ő is menni szeretne, hogy megsajnáltam. Megkérdeztem, hogy elvállalják-e őt is. Hát persze ...! (Mi mást mondhatott volna???:) ) Így vitte őt is. Persze biciklin, mert most ez a sláger. Marci (!) elöl, a kicsi hátul. Mert Marci ebből nem engedett ...

Mi meg ezen felbuzdulva nagytakarításba-mosásba kezdtünk, utána L kolléganőjénél töltöttük a délutánt, délután szedtük össze a csapatot. Kimentünk a Hagymafesztiválba, amit kb. 20 perc alatt meg is jártunk. Miért van az az érzésem, hogy az ilyen rendezvényeknek semmi értelme? :) (Nekem már megint nem jó semmi...)

A vasárnapi nap már-már szokásosnak mondható, ebéd anyáéknál, délután lustálkodás.

És hát hétfő .. újra ovi. Marci reggel: "Anya, én nem akarok menni oviba!" Nem lepett meg túlságosan, de azért öltözött és mentek. Utóbb kiderült, valami mégiscsak lehetett a levegőben, mert óvónéni szerint is nyűgös volt egész nap, meg szerintem is, miután délután simán sípcsonton rúgta "csak úgy" az apját. Az meg majdnem levegőt se tudott venni egyrészt a fájdalomtól, másrészt a meglepődéstől.

Tegnap meg magunk voltunk Vencussal kettesben. Kiélhette magát az ajtó ki-becsukdosásával, porszívó húzogálásával, mert nagyon más se érdekli jelen pillanatban. Megértem én, elfoglalt dolog közel 17 hónaposnak lenni. :)

Venci is beteg

Nem, nem lepődtem meg. Valakire úgyis rá kellett ragasztani ... ha nem az oviban, hát itthon. Szerencsére még mindig nem lázas senki, tehát egyelőre az orvos várhat. Remélem, kihordjuk itthon, magunkban ... Marci már jobban van szerintem, köhécsel, orra mintha kevesebbet folyna. Vencussal persze nem aludtunk éjjel. 3-kor bepöccentette magát azon, hogy
1. nem kap levegőt az orrán
2. nem tudja kialudni magát és mitképzel a világ ....
így visítva adott hangot elképzelésének. Mondtam L-nek, ugyan hozza már ki közénk, aztán valahogy majd lesz, múltkor se aludt el, de majd hátha .. aham ... együtt néztük sajnálva-nevetve, ahogy kínjában rúgja ki magát a kezünk közül és ahogy fetreng a földön. Még kacsintva oda is szóltam L-nek, hogy "Te csináltad ilyenre!" (még jó, hogy a kacsintást a sötétben úgyse látta meg), de aztán sikerült egy kis sutyorgással lecsendesítenem és visszaaltatnunk a kis harcedzett emberkét.

Ja, és tegnap délután gyurmáztunk. Még azt a csodálatot Vencus arcán! Nem értette, hogy mi az, ami ha akarom nudli, ha akarom golyó, ha akarom szétszedem, ha akarom összeteszem. Persze meg kellett kóstolni is, akkor élmény volt..

Pár kép az alkotó kezekről:

Felbukkan az ismeretlen ismerős

... kb. húsz év távlatából. Magam se hiszem, mégis nagyon örülök! Még akkor is, ha több száz kilométer és nyelvi nehézségek is választanak el bennünket, de hiszem, hogy megoldjuk. A családunk képének hiányzó mozaikdarabkái helyükre kerülhetnek végre.

Önfeledten boldog vagyok még akkor is, ha tudom, hogy egy szeretett apa halálához kapcsolódik ez az új és különleges élmény. Tisztában vagyok vele, hogy ez egyszerre szomorú és örömteli pillanat. Mégis lelkesít a lehetőség, hogy a családunk elfeledettnek és kívülállónak hitt része életre kel.

Isten hozott Kristina a csapatban! Nagyon remélem, hogy kiálljuk a kapcsolatunk próbáját. Legyen szó bármiről is, mi mostmár nem veszítjük el egymást! Tudom, hogy még most szoknunk kell az ismeretlent, a másikat, a régi-új ismerőst, de én minden lelkesedésemmel azon leszek, hogy ne menjünk el egymás mellett soha többet a világban.

Ha netán csüggednék, majd visszatérek erre a bejegyzésre és eszembe fog jutni, milyen boldog voltam, mikor az első kézzel írt leveled tartottam a kezemben és ez újból erőt és hitet fog majd nekem adni a folytatáshoz!

Gyógytorna kontroll

Hát majdnem nem is írtam le, pedig milyen fontos! Még kedden történt, hogy sikerült egyeztetnem a gyógytornásszal egy ellenőrzésre. Még augusztus végén kellett volna felhívnom, de mivel nem voltam túl jól, inkább nem kívánkoztam az utcára. Szegény biztos nagyon örült mikor felhívtam, hogy szorítson ki a napjából nekünk pár percet. Végül 10.15-kor fogadott bennőnket.

Anyával mentünk, ő a papírjait intézte, egymást kísértük. Eszembe jutott a gondolat, hogy vajon Vencus emlékezni fog-e az ott eltöltött hónapokra. De aztán majdnem tutibiztosra vettem, hogy úgyis elfelejtette már, május végén voltunk ott utoljára. Aztán rájöttem, hogy a gyerekemet nagyon nem szabad lebecsülni. Mikor bementünk a terembe, még nem volt semmi gond. Mikor meglátta a csigás formabedobó játékot, még akkor sem. Azonban mikor elkezdett vele játszani és megszólalt a zenéje, egyből eltört a mécses. Hiába próbáltam utána odatenni a szivacsra, hogy a gyógytornász megvizsgálhassa, annyira visított, hogy nem vett levegőt. Végül nagynehezen sikerült rávenni, hogy közreműködjön, és szerencsére TELJESEN rendben van! Szépen, egyenes lábakkal jár, a tartása nyílegyenes, nyaka rendben. Akkor kell visszamennünk, ha véletlen változást fedeznék fel az állapotában.

Vittünk ajándékot is, hogy megköszönjük a gyógytornászunk kitartó munkáját, saját kezemmel készítettem (a keretezést kivéve természetesen):

úgy láttam, szívből örült neki. Megköszöntem neki, hogy hitt bennem, nem küldött el az első szóval és hogy segített a gyerekemre korának megfelelő izomzatot faragni. Megmutatta a helyes utat akkor is, amikor a gyerekorvos és a védőnő is csak legyintett. Itt és most még egyszer: KÖSZÖNÖM!

Életképek

Vencim próbálkozik, de eredmény ... szóval majd később .. :)

A Sakk-nagymester - valahol el kell kezdeni, nemigaz?

Nyaralási utózengés

Muszáj fényképezni?

Nem vagyok álmos anya! Értsd már meg, hogy nem vagyok álmos! A számítógéppel akarok játszani!

Az a ritka pillanat, amikor hagyják magukat közösen fényképezni.

Marci beteg

A tegnapi szülőiről (ja igen, tegnap megvolt életem harmadik szülői értekezlete!!) úgy jöttem haza, hogy Marcim egyik barátja beteg. Szegényt elég gyenge immunrendszerrel áldotta meg a sors, többet van otthon, mint közösségben. Nem mintha mi panaszkodhatnánk.. Jó tudom, kicsi még, erősödni kell, nagyobbak között van, ők már edzettebbek, stb. Csak hát az ember várja a csodát. És mit tesz a sors, éjjel már L mondja, ez a Marci biztos beteg lesz, szortyog az orra. Szuper! Magam is meglestem, és valóban! És akkor még kb. hajnal 1 volt csak. 4-kor már mellettem feküdt az ágyban, mert kb. félóránként hívta az apját egy kis szeretgetésre. Persze reggel 7-kor, mikor menni kellett volna az oviba, akkor aludta a legjobbat, tátott szájjal kiterülve feküdt mellettem. Nem volt szívem elvinni. Annyira azért nem beteg, orra folyik, nem lázas, de akkor is.. olyan rossz éjszakája volt. Szóval most a héten oviszünetet csináltunk, biztos ami biztos. Legalább a többiek se lesznek betegek tőlünk.

Ja, szülői értekezlet: semmi különöset nem tudtam meg, Marcim végre kiscsoportos lett, 11 középsős jár a csoportjukba és 14 kiscsoportos. Januárban jön 3 új kisgyerek, akik minicsoportosak lesznek. Szuper ez az integrált nevelés, csak győzze az ember ésszel felfogni, hogy akkor most ő mikor-hova tartozik. Az óvónők terveznek tavaszra egy nagyobb, igazi buszos kirándulást, lesz bábszínház is. Na persze a szülők is kaptak feladatot: nagyobb önállóságra szoktatni a gyerekeket. Hát, ez lesz csak a feladat! Marcim nem jeleskedik ebben, de majd próbálkozunk. A remény hal meg utoljára ... :)

Vencivel itthon

Ma reggel is apa vitt bennőnket - biztos nagyon örül, hogy kettévágjuk a napját - és visszafelé kitett bennőnket a pizzéria előtt. Nem volt nálunk babakocsi, így gyalog mentünk Vencuval bevásárolni. Meg is vettünk mindent, amit szerettünk volna. Mivel ő is korán kelt ma is - és amúgy nem szokott - már fél 9-kor nagyon nyűgös volt. Nem tudtam mit tenni, letettem aludni. Azóta alszik. Én meg ülök itt a csöndben és csodálkozom, hogy honnan lett nekem ennyi szabadidőm hirtelen. Nem is tudok mit kezdeni magammal ...

Párbeszéd

Még valamelyik nap zajlott köztem és Marci között:

- Marcikám! Edd meg légyszíves a reggelit végre, soha nem leszel nagyfiú!


Erre ő:

- De anya! Én nem is akarok nagyfiú lenni!

Marci (újra) óvodás lesz

Ez a nap úgy érkezett el, mint egy villámcsapás. Egyszercsak még június vége volt, most meg hirtelen szeptember. Ezen tűnődtem reggel, mikor a telefonom ébresztésére vártam - mert persze magamtól ébredtem. Már pár nappal előtte "treníroztunk" a napra, elővettük a tavalyi csoportképet, megnézegettük az arcokat, felidéztük a neveket. Hősiesen bevallom, az alatt a pár hónap alatt nem minden kisgyerek nevét tudtam megjegyezni, de szerencsére Marci is elfelejtette, így együtt próbáltuk kitalálni, hogy is hívják a csoporttársait. Kiderült, hogy az egyik óvónénit azért nem szereti, mert mindig "megdumálja" őket. :) Persze a másikat imádja, aki a fiatalabb, csendesebb természetesen.

Szóval reggel ébresztő volt, apával ketten vittük a fiúkat, mivel - megint - nem jól éreztem magam. Vencit is ébreszteni kellett, aki ráadásul éjjeli bulit tartott, vagy két órát nem aludt, még köztünk is feküdt kicsit, de persze ott se tudott elaludni. Marcinak az ébredés úgy ment, mint a pinty, szinte ugrott ki az ágyból. A készülődéshez se kellett nógatni, hamar összekaptuk magunkat és mentünk is. Amikor odaértünk, a régi barátok már ott voltak, szóval a fiam pikkpakk otthagyott. Én meg csak álltam és néztem. Az óvónővel megbeszéltük, hogy nem kell nekem délben menni érte, akkor sose szokja meg, hogy egész nap maradni kell. Félig lógó orral somfordáltam ki a teremből.

Vencivel a napot anyáéknál töltöttük, nekem közben még az orvoshoz is el kellett ugrani, szóval nem unatkoztunk, de minden második gondolatom Marcim volt. Totális ürességet éreztem nélküle, annyira hiányzott, hogy nem csiripel ott körülöttem. Annyira, de annyira szerettem volna megnézni egy pici kamerán keresztül, hogy hogy tölti a napjait, sír-e utánam, hiányzok-e neki, vagy ilyesmik. Persze 3-kor rohantam érte, mint az anyatigris. :) Ő meg békésen eszegélte az uzsonnáját éppen. Nem vett észre, hogy ott vagyok, és miután meguzsonnázott - persze utolsóként - boldogan ült le játszani a többiekkel. Hát ennyire hiányoztam neki. :) De azért mikor szóltam neki, hogy ott vagyok, egyből ugrott és jött, de a sírásnak, szomorúságnak egy szikráját se láttam. A szívem nagyon boldog volt, hogy ilyen jól érezte magát. Hazafelé jövet, mikor kérdeztem, hogy mi történt, a válasz egy mindent tudó "semmi érdekes" volt. :)