2012. augusztus 31., péntek

Kicsit szomorú, nagyon boldog ...

Már tegnap is bizsergett ott valami belül ... hiába próbáltam terelni, nem ment arrébb a gondolat. Ma meg egyenesen dörömbölt, hogy a mai az utolsó nap. Az utolsó, amikor a gyerekem még baba, babucika, kicsike gyermek. Holnap már minden más .. egy ajtó bezárul, egy másik kinyílik...

Reggel gondosan válogattam a ruhákat, hogy mit adjunk rá. L egy póló mellett döntött, én mégis úgy gondoltam, jobb lenne valami csinosat is magunkkal vinni, mégiscsak nagy nap ez. Választottunk hát gyorsan egy inget, és vittük magunkkal ... "Ráadjátok alvás után?" - Hát persze! - volt a válasz.

És hirtelen délután lett. A gyomromban azzal a bizonyos bizsergéssel tartottam a kapu felé. Ők már kinn ültek az udvaron, ettek-ittak. Néhány szülő már ott üldögélt és csodálta a gyermekét. Vencel nem vett észre, így nyugodtan fotózhattam és élvezhettem a csacsogását. Mert a szája, na az be nem állt. Mindenről volt pár szó véleménye...
Aztán az a bizsergés elmúlt ... odaintegettem Vencusnak, ő észrevett. Az a boldog arc! Az ő anyukája is ott van, nem maradt ki! Aztán rájött, hogy apa is ott van, és onnan felszabadultan ünnepeltünk... Együtt ettünk-ittunk. Egyszercsak felálltak a szülők és ajándékok kerültek elő a szatyrokból.. így háláltuk meg az egész éves törődést, az anyapótlást, a szeretgetést, a szobatisztaságra szoktatást, az önállóságra nevelés csíráit, a sok mesét, mondókát és dalt, az együtt átélt ünnepeket ... megható volt, meg is sirattam kicsit. Tudtuk, hogy a búcsú pillanatai ezek, ami lezár egy korszakot, de nyit egy másikat. Holnap már más ajtón kopogtatunk. A ma még biztos léptek holnapra bizonytalanná válnak, hogy újra megerősödhessenek. Jönnek új társak, új kapcsolatok, új felnőttek. Nagyon várom, mégis féltem. Újra kicsi lesz a nagyok között, újra meg kell tanulnia egy új légkörhöz alkalmazkodni. De bízom benne, ügyes, okos, értelmes gyermek.

Előre látom, hogy neki csak egy döccenő lesz, nekem meg a szívembe karmoló élmény .. egy szép, kétségekkel teli korszak lezárul, és egy tapasztalással teli, vidám korszak nyílik.
Köszönöm, kedves bölcsődés gondozónénik, hogy egész évben őriztétek a gyermekem apró lépteit, hogy szeretettel óvtátok, vigyáztatok rá, vigasztaltátok szomorúságában, együtt örültetek az örömében, és ezzel segítettetek, hogy magabiztos óvodás váljon az én icipicike nagyfiamból.

A barátok és társak

 Ajándékot tartogatva

Ballagótarisznyás

2012. május 6., vasárnap

Mégiscsak ...

Most, hogy a blog harmadik évfordulója közeledik, és az olvasók száma is túl van a 30-on (mint ahogy a blog írója is jócskán), kezdem szégyellni, hogy ilyen régóta nem fogtam meg a billentyűzetet és nem jelentkeztem a nagyvilágba legalább néhány sorral.

Szóval az történt, hogy dolgozó emberek lettünk, de becsülettel. Én fejest ugrottam a munkába. Bátorság-e vajon bevallani, hogy jólesik dolgozni? Minden nap élvezem, hogy munkába mehetek, még akkor is, ha tudom, hogy kemény nap vár rám. Mondjuk vele jár, hogy nagyon sokszor későn érek/érünk haza, mert vagy sokáig vagyok a munkahelyen, vagy a gyerekek vannak a szüleimnél és onnan jövünk meg későn. Legtöbbször a házimunka is csak a hétvégére marad. Vagy még akkor se, csak tűzoltás-jelleggel ezt-azt megcsinálok. Mert hát három férfi (na jó kettő, mert az apjuk gyerek még :) ) azért csinálja a rumlit ...

Apropó rumli. Sokszor eszembe jut, hogy feltenném a kérdést más, kisgyermekes anyukáknak, hogy vajon a hasonló kromoszómakészlettel bíró gyermekek hasonló mentalitással is bírhatnak? Azaz minden kisfickó ilyen trehány lenne? Vagy csak a mi gyöngyszemeink tisztelnek meg bennünket a szétszórtságukkal? Kiborító és kiábrándító tud lenni a napi jó bő félóra rendrakás. De most, hogy jobb az idő végre, egyre többet vagyunk a szabad levegőn, kiszabadultunk.

A tél egyébként elég jól alakult, a gyerekek szerencsére nem voltak sokat betegek. Ellenben én ... szerintem az itthon töltött 4 év 4 hónap minden bacilusállományát magamba szívtam az elmúlt télen. Egyik betegségből meggyógyultam, már estem a másikba. A kollégáim már azt furcsállták, ha egy hétig jól voltam. De ahogy a jó idő jött, ez is elmúlt egy pillanat alatt. Minden nagyon jól van most.

A gyerekek... hát a gyerekek gyönyörűek és értelmesek. Nem mehetek el a tény mellett, hogy megnőttek. Marci 5, Vencel 3 éves múlt. Egyre nyílik az értelmük, okosodnak, beszélnek folyton. Tündériek. Szerintem a legszebb korszakukban vannak. Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon szeretem őket ... egyre jobban bontakozik ki a személyiségük. És egyre jobban ellentétesek egymással .. másmilyenek, más érdekli őket, más irányba nyitnak... Marcell matekozik, Vencel a zene ... elbűvöl, hogy mennyire különfélék ...

Beszéljenek a képek: :)


Hát így vagyunk. Jól vagyunk ...

2011. október 5., szerda

Az igaz történet - az anya szemszögéből

Ülök az irodában. Nyakig benne egy határidős munkában. Váltunk néhány e-mailt L-el, aki épp ecseteli, hogy milyen húzós napja van. Gyakorlatilag még enni se volt ideje és már nemsokára 11 óra. Talán épp azon mélázok, hogy vajon ma hánykor fogom befejezni a munkát, hiszen még Szegedre is kell menjünk. Felhívom apát, egyeztetünk, együtt megyünk, ő is szét szeretne nézni. Pontosítjuk az indulás időpontját. Telefont leteszem, dolgozok tovább. Megint csörög.. ugyan ki lehet az? Ismeretlen szám. Felveszem, bemutatkozok.
- Halló, én  ..... vagyok az óvodából!
Villámként hasít belém a felismerés, hogy valami baj lehet, semmi más nem lehet olyan sürgős, hogy délutánig ne tudjon várni. Válaszolok:
- Na mondd!
- Na mondom .... történt egy kis baleset ...
Itt érzem, hogy az izmaim megfeszülnek, de próbálok nem idegesnek tűnni.
- Milyen baleset?
És akkor végighallgatom a rémtörténetet, amiben a hűdef.szagyerek Balázska mint a diót, úgy töri fel a gyerekem koponyáját egy laza mozdulattal. Mert játszottak, és egy pillanat elég. Hát, ezt én pontosan tudom.
A kérdés: elvisszük mi, vagy az óvónő vigye el? Hát persze ugrunk, mondom!

Telefon letesz, egy pillanatnyi gondolkodási időt kérek. Mi is történt? Közben a kezem a tárcsázógombon, L-t hívom ezerrel, aki kinyomja. Sebaj, hívom ... a gondolatok kattognak: csak most ne üljön megbeszélésen, csak most ne zavarjam, csak most hívjon vissza. Közben hívom újra és újra, ő újra és újra kinyomja ... nemár! Már írom neki az sms-t, hogy MENJÜNK MÁR, mikor végre hív! Mondom, mi van, ő kocsiba ugrik és már jön is. Én már kinn toporgok a suli előtt, egy gyors telefon anyának, hogy mondjam, mi van és hogy ugrott a közös Szeged. De az autó csak nem jön... már-már toporgok, a gyomrom egy görcsben, hogy vajon mi vár majd az óvodában. Végre itt van, ajtó nyílik, repülünk tovább. Sose akarunk odaérni, olyan lassú ez az autó .. vagy csak én sürgetem az időt? Végre ott .. belépünk. Marci és az óvónéni ücsörögnek a szobában. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, reménykedem, hogy sikerül. Most kezd igazán görcsölni a gyomrom. Megnézem a sebet. Úristen, mekkora ... milyen csúnya és nyílt. Óvónő nyugtat, biztos csak ragasztani kell. Ok, irány a kórház. Marci ideges, sírni nem mer, csak szótlanul ül az ölemben. Ülésbe betenni nem mertem, nehogy a nyílt sebet elfertőzzük. Csak rendőr ne jöjjön ..!  Odaérünk a sürgősségire, nyomjuk a csengőt, senki. Hát irány a rendelő. Bejelentkezek egy fényév alatt a kartonozóban. Marcim ideges. Én is ideges vagyok. Belül remegek, kívül nyugtatom. L nem szól semmit, otthagyni nem akar, pedig rengeteg a munkája. Én küldöm, ő marad. Végre nyílik az ajtó. Mondom, mi van. Mondják, mindjárt. Marci sírva fakad. - Kicsim, ezen túl kell esnünk, nincs mese, ha nem csináljuk, még betegebb lehetsz. Már megyünk is be. Ismerős az orvos, szerencsére. Egyből közli, varrni kell. A fiam fel se ocsúdik, már fekszik az ágyon, hason, félmeztelenül. Haját borotválják, én a kezét szorongatom. Mindannyian idegesek vagyunk. Marci sír, nem akarja, hogy összevarrják. Doktorbácsi nyugtatja, csak kötést kap, csak injekció kell. Marcim még jobban sír, de azért hagyja, nem rúg, lefogni nem kell. Imádom, egy hős! A doktorbácsi gyorsan dolgozik, pillanatok alatt érzéstelenít. Steril kendő kerül Marci fejére, elő a tű és a cérna. Én a lábánál kapok helyet, ott szorongatom, símogatom, nyugtatom. Ő meg csak tűr, sírni se mer. Én meg nem tudom, oda merjek-e nézni, vagy sem. Néha odapislogok, csúnya a látvány. Egyből arra gondolok, hogy csak ez a dolog tartott vissza attól, hogy orvos legyek. Az asszisztens szól. Üljek le, mert nagyon sápadt vagyok. Mondom, köszönöm, jól vagyok, csak nagyon ideges vagyok. Szinte már készen is vagyunk. Utolsó dilemma: tetanusz vagy ne? Újabb telefon az óvónőnek... te, mennyire volt koszos az a mászóka? Homokba fetrengtek-e? Hát, azért koszos .. jó, az orvos nem mérlegel, egy fél szuri a popsiba, és már csak egy gyors koponyaröntgen. Eddigre Papus is ott csücsül, szeme könnyes, sajnálja az unokáját. Szerencsére ott is ismerős van, gyorsan haladunk. Együtt állunk a röntgenben, én és a fiam. Szorítjuk mindketten az ólomkötényünket. Próbálom nevettetni: Marci, most mi vagyunk a szakácsok, mit főzünk szerinted? És már készen is vagyunk. A leletezést kivárjuk, szerencsére relatíve hamar készen van, negatív. Vissza a kezelőbe, további feladat: két nap múlva kötéscsere, varratszedés 10 nap múlva. A kötés szorít, vágni kell rajta. A gyerek nyűgös, de menni nem tudok vele, mert DOLGOZNI kell és muszáj. Hát különválunk. Szívem vérzik, de nem tudunk jobbat tenni. A gyerek nem bánja, jó neki a Papa társasága. Én megyek dolgozni, de persze koncentrálni nem tudok. Délután sietek haza, gyors fürdés, mert engem meg a saját orvosom vár, akihez alig kaptam időpontot, muszáj menni, különben 4 hét múlva tudna fogadni. Hát megyünk. Gyerekek a nagyszülőknél, mi sietünk. Egy pillantásra meglesem őket, jól vannak. Persze a rendelés csúszik, várnunk kell. 20.15 helyett kilenc előtt jutok be. Fél tíz, mire hazaérünk. Persze nem tudnak ébren megvárni. Papus mondja, nagyon hiányoztam. Jaj, kérlek ne csináld, így is lelkifurdalásom van. Marcim az ágyunkon, kiterülve alszik. Megpuszilgatom. Papusék elmennek, én letusolok. Mellkasomra veszem, mint csecsemőkorában. Pihen, mélyen alszik. L gyorsan megveti az ágyat, Marcit beleteszem. Elintézem még gyorsan az alapvető tennivalókat és mellébújunk. Együtt alszunk azon az éjjel, mert mindkettőnknek kell a másik közelsége. Hajnalban ébred, akkor érzi, hogy mellettem alszik. Odanyomja a popsiját az ölembe. Összebújunk. Így ér bennünket a másnap ...

2011. szeptember 30., péntek

2011. szeptember 1., csütörtök

Kívánságcsillag

- Anya, ezt papa rajzolta nekem, én meg kiszíneztem. Ez egy kívánságcsillag. Kívánhatsz bármit. Például azt, hogy egészségesek legyünk, legyen sok málnánk, meg ilyeneket ... - Mondta Marci.

Látszik, hogy bár keveset vagyunk együtt, az azért minőségi idő..
Published with Blogger-droid v1.7.4

2011. augusztus 30., kedd

Párbeszéd

Marci és Papa beszélgetnek I.:
- Papa, én orvos leszek!
- Igen?
Én:
- És milyen orvos Marcikám, gyerekorvos?
Marci:
- Nem, felnőttorvos. Papának majd felírom a gyógyszert, és meggyógyul tőle. Málnaízű gyógyszert fogok felírni neki.

Marci és Papa beszélgetnek II.:
- Papa, mondok neked egy titkot!
- Igen?
- Nekem lesz kistesóm.
- Tényleg?
- Igen.
- Apa és anya "dolgoznak az ügyön"?
- Igen. De ne mondd senkinek, mert ez titok. Csak Dani, Gellért és Kata tudhatja meg. (óvodai barátok ... )

Marci rajzol egy girbe-gurba vonalat. Megdicsérem:
- Marcikám, nagyon ügyes vagy!
- Anya, tudod mi ez?
- Nem.
- Ez egy hanghullám.



Mondtam már, hogy imádom? :D

2011. augusztus 25., csütörtök

A "gesztenye" projekt, avagy anya elköltözött


Nehéz időket élünk most meg mindannyian. Sok a változás és mind egyszerre akar és visz magával. Sodródunk. Reggelek jönnek, esték mennek. Annyi, de annyi meghatározó esemény következett be egyszerre, hogy nagyon átélni sincs idő, hát még megemészteni.
Itt van például elsőnek a tény, hogy vettünk új bútort. Persze a legkedvesebb kék-sárga áruházunkból, így az új kicsikocsi is fel lett avatva. Papa-mama-gyerekek, mindenki ment és élvezte az utat. A fiúk az autó kuckójában csücsültek, a nagyszülők középütt, mi pedig L-el elöl feszítettünk. Az utánfutó meg mögöttünk, kb. 250 kg tömény bútorral. Bírta-bírtuk. Jó volt újra ott lenni, imádom az épület "szagát" is. L és Papusom két napig csak fúrt és faragott, mire összerakták. Persze én kitaláltam, hogy festeni is kellene, mert nem mostanában fogjuk újracsinálni, ha az új bútor a helyére kerül. Hát vettünk festéket és festettünk. A fiúk meg segítettek ...  rajtuk szerintem több volt a festék, mint a falon. Utána konyhát is festettünk, mert kedvet kaptunk. Bár ne kaptunk volna ... sikerült beleválasztanunk egy olyan festékbe, ami nem tapadt meg a falon, sokadik kör után se. Végül este hétkor már a szomszéd is festette, hogy készen legyünk. Készen lettünk. Egy szép van benne, a színe. Teljesen megváltoztatta a konyha hangulatát. Vidám lett, jó oda bemenni.

Aztán eladtuk a Kadettet. Pár nap alatt. Még fel se készültem lélekben, hogy el fogjuk adni, már vitték is. Megsirattam szegényt. Tényleg. Szuper helyekre vitt bennünket, sose volt vele semmi gond. Imádtam. Mindig is csak az első lesz nekünk. Olyan ez, mint az első szerelem, azt se felejti el az ember.

Bölcsi. Felvették Vencelt augusztus 1-től. El se hiszem, hogy szinte azóta nem írtam bejegyzést. Minden nap mentünk, hűen ott csücsültem a padon és néztem, hogy hogy játszik. Elvolt, mint a befőtt. Néha odajött, aztán ment dolgára. A problémák akkor kezdődtek, amikor egy-két órára magára hagytam. Az első pár alkalommal minden rendben volt, de mikor már hosszabb egyedül-időszakok következtek, akkor egyre több és több lett a sírás. Most ott tartunk, hogy minden reggel megy a színjáték. Felkel, első kérdés: Apaaa! Hova megyünk ma? Apa: Hova menjünk? Venci: Hova megyünk? Apa: a bölcsibe! Venci: nem akarooook bölcsibe menniiii! Minden reggel elhangzik ez a párbeszéd..aztán öltözik és indulás. Csönd egészen a bölcsi ajtajáig. Utána újra ... "nem maradok iiiit", "nem ebédelek iiiittt", "nem aluszooook iiiitt" és hasonlóak. 5 percig ez megy, utána béke egész nap. A szívem hasad meg, hogy ott kell hagyjam, de nem tehetek mást. Persze mindemellett Marci is jár augusztus közepe óta az oviba, ő végülis jól elvan, csak egy-két nemalvós napot iktat be, ami nagyon nagy szó, tekintve,hogy itthon egész nyáron egyszer se tudtam ágyba dugni.

Munka. Bődületesen sok és nagy felelősséggel járó. De nagyon szeretem. Jó újra emberek között lenni, és nem a babaellátás teendőin gondolkodni végre. Nem mintha nem lett volna jó itthon, de most nagyon-nagyon jól érzem magam. De a munka rengeteg. Minden egyszerre, ugyanolyan határidővel. Átjárni Szegedre továbbképzésre, értekezletre, egyeztetni ezzel, intézkedni itt, rendezkedni ott. És persze minden kétszer annyi ideig tart, mert nem tudom, kit és milyen számon keressek. Ma például este negyed 8 után értem haza, de csak azért hagytam abba a munkát, mert L hétkor felhívott, hogy mikor érek már haza, a gyerekekkel nem lehet bírni, anyát hiányolják. Marci fiam kijelentette, hogy "anya már nem jön többet haza, anya elköltözött". Persze a sírását a telefonban is végighallgattam. Azonnal abbahagytam a munkát és irány haza. Amikor hazaértem, épp L fürdette őket. Vencelt vettük ki elsőnek, aki egyből ki se jött az ölemből. Úgy, ahogy volt, törölközőbe belecsavarva percekig mozdulatlanul ült az ölemben. Marci követte, de csak egy pillanatig. Utána eszébe jutott, hogy hozott nekem valamit. És odaadta. Ez volt az:


Mert rám gondolt. Mert hiányoztam neki. Hát elteszem magamnak ezt a gesztenyét, beviszem az íróasztalhoz és kiteszem, intő jeléül annak, hogy a gyerekek nagyon könnyen megsínylik az ilyesfajta változásokat. Látom, nagyon megszenvedi ezt a változást. Semmi sem olyan, mint régen, minden megváltozott. Sajnálom a gyerekeket nagyon, de meg kell szoknunk ezt az új helyzetet. Nekik is és nekem is új. Tudom, hogy meg fogjuk tanulni a mikéntjét, de most még nagyon zavart és átmeneti az egész. Semmire nincs idő. Se takarítani, se rendet rakni, se mosni, se főzni. Én nem tudom, mások hogy csinálják, de egyelőre a káosz a főnök itthon.
Persze a gyerekeket egész estig nem lehetett rólam "levakarni" se. Felváltva ültek az ölembe, el se moccantak onnan. És holnap egy új nap kezdődik ....

2011. augusztus 14., vasárnap

Marcell

Megint blogszabadságra mentem, de ez korántsem jelenti azt, hogy állóvíz lenne körülöttünk, sőt ... de talán tudok erőt venni magamon, és elmesélni végre azt a sok-sok dolgot, ami velünk történik, amiket mostanában élünk meg. Addig is a mai nap legfontosabb része: Marcell nap van. Nagyon boldog névnapot, édes kicsi nagy Marcellem!

Így ünnepel egy névnapos:

2011. július 19., kedd

Fülledt nyár ...

Pont ilyen nyári este volt. Forróság és meleg szél. A fiú jött, ahogy már sokszor, de ez az este különleges volt. A lány izgult, mert ilyen még soha sem történt vele. Ahogy a fiú befutott a motorjával, a lány tudta, ez az este felejthetetlen lesz számára. Elindultak. A forró szél a lány hajába kapott. A fiú egyre nagyobb gázt adott, a lány nem félt a motoron, erősen kapaszkodott. Irány a folyópart. Késő este volt már, senki se járt arra, csak a fiú és a lány. Megálltak. Sokáig semmi nem történt. A csöndet vágni lehetett közöttük, csak a feszültség érződött. A lány izgult, a fiú várt. Aztán megtört a csend, beszélgetni kezdtek. Halkan, suttogva. Élvezték egymás társaságát. A titkot, ami csak az övék volt. Az érzést, ami összekötötte őket. Olyan volt, mint még senki mással. Fülledt, forró hangulat volt, az idő szaladt a fiú mellett, a lány repült a boldogságtól. A folyópart csendjében lettek egymáséi. Újból a hallgatás költözött közéjük. De ez már más volt, megnyugtató, lelket összefonó, együtt hallgató. Aztán ismét megesküdtek, hogy ilyen több soha nem lesz, ez nem fordulhat elő. A fiú, aki mindig odavolt a lányért, felültette a lányt a motorra. A lány még erősebben szorította a fiú derekát. Úgy sejtette, hogy ez az utolsó alkalom. A forró szél követte őket hazáig. Aztán a fiú elköszönt és elment. A lány meg ott állt és nézte, ahogy a motor egyre távolodik, majd eltűnik. Csak a vágyak maradtak ...

... azóta ha fülledt forró szél fúj, a lánynak eszébe jut az az egyetlen és megismételhetetlen éjszaka, ami akkor mindent megváltoztatott.

2011. július 14., csütörtök

Több, mint 16...

.. nap telt el azóta, hogy egyhúzóban dolgozom. (voltam közben egy hét szabadságon hirtelen :) ) Húú .. hát ha eddig azt mondtam, hogy száll az idő, akkor most azt tudom mondani,  hogy szuperszónikus sebességgel közlekedik körülöttem, és repít magával is. Reggel és este van. Nem tudom, mit csináltam pontosan az elmúlt bő két hétben. Felkeltem, elmentem dolgozni, hazajöttem, játszottunk vagy csavarogtunk a gyerekekkel, este lett, L megfürdette őket és altatás. Kész. Ennyi egy nap és nem több. Ja, és még néha főzni is kell(ene), ha szeretném, hogy normális kaját egyenek ezek a gyerekek. Ők viszont magasról tesznek az egészre, éhségsztrájkot tartanak. Nem akarom azt gondolni,  hogy amiatt, mert nem vagyuk velük egésznap, hanem inkább annak tudnám be, hogy Papácskával sokkal jobb inkább játszani, mint enni. Mára oda jutottunk, hogy Papus "megzsarolta" Marcit, hogy ha rendesen ebédel, akkor megehet egy jégkrémet ebéd után. Pedig finomakat főzök ám, csupa kedvencet. Mellesleg ahogy hazaérek, egyből mind éhes, jobb esetben jönnek és ülnek a konyhaasztalhoz, rosszabb esetben csak a sírás-rívás megy, és nem tudom kitalálni, ugyan mi a szösz a problémájuk.

Ja, és igen, hát ki más pesztrálhatná őket, mint az apukám? Ő jelenleg az egyetlen mobilizálható lény a csapatban. Aztán fél 2-kor váltja az anyukám (ha dolgozós hete van), utána pedig vagy én érek haza, vagy L. Mikor-ki.

A munka? Nos, a munka ... nagyon-nagyon más, mint amit eddig bármikor végeztem. Nehéz beleszoknom. Új kollégák, új iroda, új feladatok. Aki az elődöm lesz, rendkívül aranyos, segít, ahol tud. Szavam nem lehet. Mégis bizony vannak reggelek, amikor úgy kelek fel, hogy rettentően izgulok, remeg a gyomrom az előttem álló feladatokra gondolva. Biztosan idővel ez el fog múlni, most azonban még nehéz elképzelnem ezt.

Aztán persze történnek új dolgok. Vettünk pl. egy új autót. Igen, a régi már nagyon-nagyon öreg és elhasznált volt, ennek ellenére minden gond nélkül elvitt bennünket bárhová. Egy kicst ütött itt, egy kicsit kopott ott, de a miénk. De csak jött a parancsszó: új kell! Hát jó, szépen lassan beletörődtem. Elkezdtünk nézelődni, tudván, hogy jövő februárig ráérünk a vásárlással, addig még élő műszaki van az előzőn. De szempillantás alatt beleszerettünk egy ugyanolyan márka ugyanolyan színű gyártmányába, és azonnal döntöttünk. Aztán amikor a miénk lett és először vehettük családostul birtokba, akkor jöttünk csak rá, hogy mennyire új és mennyire más a másikhoz képest. Csupa erő és fiatalság! Be kell lássam, hogy az előző valóban elavult már, bár nekem még megfelelne. Nyilván két autóra nincs szükségünk, így bármilyen fájdalmas is, búcsút fogunk tőle venni hamarosan.

Amit még nagyon nehéz volt nem észrevennem, az az, hogy a fotómasinámat bizony finom por lepte ... nem tudtam szó nélkül elmenni a dolog mellett, és rájönni, hogy mennyire régen használtam már. Azért készült pár kép mostanában

- a segítőkről, akik nélkül a házimunka már-már elképzelhetetlen

 
- az egymás közötti szeretetről, ami már soha el nem múlónak tűnik


- a bújócskáról, amit mindannyian nagyon élveztünk:

2011. június 24., péntek

Vigyázat mély víz, csak úszóknak!


Hát, úgy tűnik, végleg elkezdődött ... már a második nap telt el. Vészesen gyorsan. Az első nap teljes volt, (majdnem) reggel 8.30 és délután 3 között voltam bent, ma pedig fél 9 és délután 1 között. Nagyon rossz és nagyon jó. Nagyon érzem a feszültséget még mindig magamban. Sok a bizonytalanság bennem. Érzem, hogy ha a tudás birtokában leszek, képes leszek a feladatot megcsinálni, csak még nagyon-nagyon sok a fekete lyuk. Egyfolytában próbálom felszívni a tudást, olvasom a törvényeket, tájékozódom. Próbálom kiismerni az intézmény sajátosságait, a "másmilyenségét" az eddigi sajátoméhez képest. Mert más, és ez így van jól. Ahány ház, annyi szokás. 

Egyébként tényleg nagyon jó. Végre nem a tévézés és a mosogatás a fő gondolatmenet, hanem lehet egy kicsit az agytekervényeket tornáztatni. 
Egyébként tényleg nagyon rossz. Nagyon hiányoznak a gyerekek. Cserébe viszont nagyon hálásak, szuperül elvannak a nagyszülőkkel, csodásan érzik magukat. Bezzeg én nem érzem úgy, hogy ők jól vannak, mindig azt gondolom, hogy nagyon hiányzom nekik, de szerencsére tényleg nincs erről szó. Vagy mégis? Tegnap még megfejeltük a napot azzal, hogy a pulmonológussal - még a múlt héten - aljas, előre megfontolt szándékkal lebeszéltünk egy időpontot Marcimnak egy kontrollra (a jövőről addig még mit sem sejtve), és munka után még Szegedre is át kellett ruccannunk. Mikor mentünk a gyerkőcökért és Vencelt valamiért a 40 fokban nem akartam magammal vinni, teljesen zokon vette. Hozzáfogott sírni, átkarolta a nyakam és egyfolytában azt kérdezte: "elviszel, elviszel?". Hát mit tehettem volna? Mentünk együtt. Szakadt belőlünk a víz, de semmi se számított. A gyerekek aranyosak voltak, a kontroll után még egy gyors vásárlás (szójás joghurt - anya, ez nagyon rossz!), fél 9 után értünk haza este, de ők még akkor se fáradtak, még játszani akartak. Bezzeg az anyjuk ... én fürdöttem elsőnek, aztán uzsgyi az ágyba. Mondanom se kell, hogy aludni nem tudtam rendesen, mert már a másnapi dolgok foglalkoztattak. Szóval már jó lenne egy jót aludni ...

A joghurtra visszatérve .. mennyire megörültünk L-el, hogy találtunk a csokis-vaníliás pfújderossz puding után gyümölcsöset is szójásban. Annyira sokat nem szeretnék szóját adni a gyermeknek, de a rizses mindenfélétől feláll a hátán a nemlétező szőr is, így néha ki kell pótolni. Persze 800 ft körül mozgott a 4 db, de hát mit nekünk költségek!!! Ma reggel bontom lelkesen, erre a válasz: anya, ez nem jó! Anya, ez rossz! Na, kisfiam, a hasadra kötöm, ha nem eszed meg, kiadtuk érte a rengeteg pénzt, tessék megenni! - Szegénykém ímmel-ámmal megette a 3/4-ét, de több sehogyanse ment le. Sebaj, este újra próbálkozunk! Újbóli sikertelenség ... Vencu meglátta: puuuudiiiinggg!!! Hát mivel neki meg mindegy, csak kaja legyen, elkezdte kanalazni. Mi már titkon örültünk, hogy végre elfogy ez a méregdrága jószág, erre megszólal: Anya, mi eeeeez???? És sajnos neki se kellett. Pedig nem olyan rossz az íze .............

2011. június 21., kedd

Living the big "American Dream"

Tudom, hogy magyarok vagyunk, meg ez egy magyar blog, ráadásul gyerekblog, most mégis ez a cím képviseli legjobban azt, amiről írni fogok. Magamról és az engem körülvevő változásról.


Amikor Vencel betöltötte a második életévét, határozottan kezdett felsejleni bennem a gondolat, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor újra dolgozni fogok. Az ötlet egyenesen bizsergette az idegvégződéseimet, mert már nagyon nyomasztó volt itthon lenni. Miután bevallottam legutóbb, hogy a monotónia halálosan untat, már nem nagyon dobott fel a mindennapi küzdelem a reggelenkénti Ádám-kosztüm levetéséért, a félórás reggeli elkövetéséért, és minden két és fél órás küzdelmünkért, hogy reggel útnak tudjunk indulni. Emlékszem, hogy összeszorított fogaim között hányszor emlegettem L-t mindenféle értelemben, hogy "na majd megtudja, ha egy malomban őrlünk végre". Aztán minden egyes reggellel ez a nap egyre közeledni látszott. Azért titkon az egyik lábam még visszafelé húzott a kényelembe, de a lelkem már nagyon ment volna. De áltattam magam, hogy ez még hetek, sőt hónapok kérdése, mire a golyóstollat marokra foghatom. Aztán történt valami. A napokban csörgött a telefonom. A jövendő munkahelyemről telefonáltak (igen, tisztában vagyok vele, hogy 4,5 év nagy idő, ebbe nagyon-nagyon sok változás belefér és sajnos nem tudnak oda visszavenni, ahonnan eljöttem....), hogy menjek be pár napon belül, hogy lefixáljuk a közös elképzeléseinket a jövőmmel kapcsolatban. Hát tegnap volt eme nemes esemény. Amikor reggel felkeltem, még nem gondoltam, hogy mekkorát fordul velem a világ órákon belül. A gyerekeket anyukámra bíztam, gyanútlanul sétálgattam az iskola felé. Ami ezután jött, valóban nem számítottam rá. Egy gyors megbeszélést követően világossá vált nekem, hogy amit elképzeltem, annál sokkal "vadabb" dolgok történnek meg velem. Megbíztak egy másik intézmény gazdasági ügyeinek irányításával. Villámgyorsan az adott intézményben találtam magam és azt vettem észre, hogy már mutatnak is be a kollégáknak. Amikor kiléptem az ajtón, másfél óráig nem tudtam szinte megszólalni se. Mázsányi súlyként nyom a teher. Én, aki valamikor 1999 októberében a fénymásolóban sokszorosítóként dolgoztam, mára vezető pozícióba kerülhetek? Nagyon úgy tűnik, valósággá válik az álom (az a bizonyos amerikai álom), holnapután megyek betanulni, ami a szabadságolási időszak végét is jelenti egyúttal. Egyik szemem sír, a másik nevet. Hiszen még időm se volt lezárni az itthonlétet magamban, máris hatalmas felelősség és teher nehezedik a vállamra. Bírom majd vajon? Elég erős leszek, hogy megküzdjek a mindennapokkal, a felsőbb szervekkel és legfőképpen magammal? Mert tudom, hogy vannak vezetői ambícióim, de most, hogy megkapom a lehetőséget, vajon tudok-e majd élni vele? Tudok-e jól irányítani? Ezer és ezer kérdés merül fel bennem .. Nagyon bízom benne, hogy elég erős leszek, hogy felnőjek a feladathoz.

És hát a gyerekek ... pár héttel ezelőtt mikor Évi nálam volt, arról beszélgettünk, hogy mennyire másképp képzeljük el az itthonlétet. Ő azt mondta, semmi pénzért nem cserélné el azt, hogy otthon lehet a gyerekekkel. Én azt mondtam, nagyon várom már, hogy kimozdulhassak itthonról. Most azonban teljesen másképpen látom. El se tudom képzelni, hogy minden reggel induljak és öltözzek és menjek dolgozni. Azt szeretném, hogy örökké együtt legyünk. Közben pontosan jól tudom, hogy a gyerekek kezét is valamikor el kell engedni és önálló életre buzdítani. Azt is tudom, hogy nagyon sokan nem ilyen szerencsések, hogy ennyi időt tölthessenek együtt a gyermekükkel. Mégis most teljesen kétségbe ejt a gondolat, hogy itthon kell hagyjam őket. Természetesen a nyár a pihenés és a szabadságolás ideje, így azt se tudom pontosan, hová fogom őket tenni. Szerintem e miatt is tűnik annyira elszomorítónak a gyerekkel kapcsolatos helyzet. Nagyon bízom benne, hogy az első döccenők után minden ki fog alakulni.

Hát, így valósul meg az én Nagy Amerikai Álmom...

2011. május 29., vasárnap

A gyerekeim napja

Nagyon-nagyon jó volt, szinte délelőttől-délutánig a rendezvények körül sündörögtünk. Annak ellenére, hogy a nap nagyon nehezen indult, elég nyűgösek voltak, semmi se volt jó, utána belejöttek a gyereknap-fílingbe. Reggel Marci így kezdte: Anya, mikor lesz már gyereknap? Mondjuk neki: hát ma! Erre ő: akkor mikor megyünk az ugrálóvárba? De még egy-két órát várnia kellett, mire összekészülődtünk, de végül az is meglett. Volt minden, autótologatás:


Ugrálóvár majdnem minden mennyiségben (szerencsére délelőtt alig voltak, így nem kellett sokat várni):

(bocs az ingyenreklámért, ha a telószámot innen viszitek, légyszi kérjetek nekem egy kis bónuszt :) )

Színielőadás, amit Marcim számomra is meglepő módon kimondottan élvezett (az óvoda áldásos hatása ismét mutatkozik):


Játszóház, amit már tavaly is nagyon szeretett, de nyilvánvalóan sokkal jobban játszik már úgy a játékokkal, ami valójában a funkciója is lenne:


Mackókiállítás (Lepkevár, hallod?!) :)))

Vencim kicsit ült magasan is (Papus nyakában)


És a fiam kiapadhatatlan türelmének ékes bizonyítéka. Neki arcfestés kell. Egész nap nem volt olyan fontos, kivéve a legdélutánabb délutánon, amikor a legtöbben vártak a sorukra. Szegény L hajlandó volt beállni a sorba Marcival, potom közel másfél óráig. De Marci kitartott. Nem tágított onnan, egy ILYEN mintáért ... Arra már nem volt idő, hogy a néni az egész arcát kifesse. Marcim hát nyújtotta a karját, és kérte, hogy valami mosolygósat rajzoljon a néni neki. Hát ezt kapta. Annyira szeretem, hogy ilyen kis kiegyensúlyozott! :)))


Persze este mint a gipszelt kezűek, úgy fürdött, be kellett zacskózni, leragasztani, nehogy leázzon. 

Mamiéknál ebédeltünk, így én is kaptam valamit gyereknapra - nem kellett főznöm. Nagyon finom bőrös malackaraj sült zöldséges újkrumplival. Nagyon jó volt.

A képek minőségéért utólag is bocsi, a gépet elvittem, csak a memóriakártya maradt itthon. Nem lehet egy anya se tökéletes, különösen gyereknapon .. 

2011. május 28., szombat

A tejeszacskó és tojástartó vándorútra kel

Azt a legutóbbi bejegyzésem végén nem tettem hozzá, hogy amikor a fürdőzés végén beszálltunk az autóba, Marcinak elkezdett folyni az orra.Már ugyan pénteken jelezték az oviban, hogy köhögött többször, de az allergiájára fogtam, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Kellett volna. Szóval az orra az csak folyt és folyt .. és vasárnap is köhögött. Hétfőre meg már nagyon köhögött, így reggel telefonáltam az oviba, hogy a hetet kihagynánk inkább. (így ugrott a parki ovis kiruccanás ... még jó, hogy nem adtam elő magam itthon, hogy mi a csoport titkos terve a hétre, megmentettem magam egy kisebb hisztitől, hogy ő miért nem mehet) A héten csodálatos napok voltak, kijelenthetem, hogy a fiúk megtalálták a közös hangot. Együtt játszanak, nevetnek, szórakoztatják egymást. El sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés ez nekem, hogy véééégre-vééégre úgy tűnik, nem fogják életük végéig utálni egymást. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy nem egymásnak szültem őket, de akkor is nagyon szeretném, ha legalább egy elviselhető kapcsolat lenne közöttük. Már sokszor írtam, hogy nagyon meglepő, hogy Marcim, aki egyébként egy olyan csodálatos természetű, rugalmas és alkalmazkodó kisfiú, miért viselkedik így a testvérével. (Jó tudom, féltékenység ...) Szóval most a kapcsolatuk felszálló ágban van. Közös munkával sütöttünk pogácsát, hajtogattunk beszáradt tiszta ruhákat, porszívóztunk, játszottunk, tv-ztünk. Jó volt nagyon.

Aztán történt valami, amitől meg nem lett olyan nagyon jó a hét. Sőt. Hétfőn L elhozta a laborból a várt leleteket. Nem csalódtam, nem lett hibátlan. Valamiért sejtettem, hogy ennyi antibiotikum megviseli Marcim szervezetét. Röviden: magas fehérvérsejtszám, süllyedés, alacsony vas-szint. És a durvábbak ... tehéntej és tojásfehérje allergia értékek másfélszeres és 1,25-ös többszörös értékben. Miután nem vagyok orvos, csak reménykedtem, hogy ez azt jelenti, hogy a szervezete erősen küzd ellenük, és hogy ez jót jelent. De sajnos nem így van. Csütörtökre kaptunk időpontot az orr-fül-gégész kontrollra, aki megerősítette a legrosszabb balsejtelmemet. TEJ ÉS TOJÁS allergia. Egy hét totális diéta, utána újabb megbeszélés, kontroll az orrfolyás végett. Miután sejtettem valahol, nem éreztem annyira sokkolónak a dolgot. Szépen beültünk az autóba, mintha mi se történt volna. Ha allergia, hát allergia. Elmegyünk bevásárolni. Irány a Cora. Persze Vencim kidőlt, úgy aludt az apja vállán az áruházban, mint egy darab fa. A fiúk elmentek játékot nézni, én meg vásárolni. Aztán ott, ahogy a polcok között járkáltam és válogattam a termékeket - és sorban pakoltam vissza őket - könny szökött a szemembe. Miért pont mi? Miért pont én? Miért pont Ő? Mivel érdemli ezt ki, hogy a sors így kitol vele? Annyira jó kisfiú, szeretnivaló, kedves, okos, miért bünteti a sors ezzel? És a könnyek nem álltak meg. Ott sírtam a sorok között ... végül megembereltem magam és abbahagytam. De sok szülő örülne, ha csak ennyi baja lenne a gyerekének. Erősek vagyunk és megoldjuk ezt is. Diétázik és meg fog gyógyulni. Irány, előre! Vettem gyorsan pár dolgot (fele nem is jó, ennyire vagyok járatos a témában, ehetjük meg mi), aztán jöttünk haza. Vacsorára jóllakott házikolbásszal, hagymával, kenyérrel. Olyan fáradt volt, hogy elaludt pillanatok alatt.

Én meg ott maradtam a kérdéseimmel. Mit fogok enni adni neki? Hogy fog ő jóllakni? Aztán lassan rájövök, nem is olyan nagyon durva ez. Vettem rizstejet, rizstejport, ebből bármit megfőzök. Barátnőm tanácsaiból próbálok okosodni, ők aztán csak tudják, mi az allergia, sok ötlete van szerencsére. Főztem már rizstejből borsófőzeléket, pudingot. Találtam felvágottat, nassot, amit megehet. Valahogy majd lesz ... a hangulatom azért hullámzó. Egyik pillanatban derülátó vagyok, a másikban elkap a szomorúság a miért-ek felett. Várom a jövő heti kontrollt .... és nagyon-nagyon szomorú vagyok.

2011. május 24., kedd

A pici babám

Bár azt írtam pár nappal ezelőtt, hogy itt már csak fiúk laknak, azért vissza-visszasejlik még a közelmúlt, amikor még nagyon-nagyon kicsike volt ő:

2011. május 23., hétfő

Ha egy pörgés beindul ...

Ha már hétvége volt, simán kihasználtuk a lehetőséget az újabb kiruccanásra. Utunk csak Szegedig vezetett, a Hídi vásárba. Már jó pár hete elterveztük, hogy megyünk, csak azt hittük, hogy egy héttel hamarabb tartják, amikor L Finnországban tartózkodik. Mivel a csillagok állása azonban nekünk kedvezett, így a vásár is egy héttel később volt, L is megjárta a nagy utat, hát mehettünk. A felkelés kicsit "zajos" volt, a fiúk nyúltak az előző napi kaland után, mint a lángostészta. Nekem is volt még vasalnivalóm, nem nagyon tudtunk elindulni. Azért 10 órára csak összeszedtük magunkat. Engem rettenetesen frusztrál ez a tötyörgés .. azt szeretem, hogy ha elhatározunk egy célt, akkor abba az irányba haladjunk. Rühellem, ha "csak még ez" és "csak még az" akadályoz. De nincs mese, meg kell szokni, hogy nem vagyunk egyformák. Szóval elindultunk. Persze még tankolni is kellett. De végül csak elindultunk ... A híd előtt L a homlokára csapott. Kérdezem, mi baj? Ő: a babakocsit otthon hagytuk. Püffneki ... fordulhattunk vissza. Először volt egy kósza gondolatom, hogy hagyjuk otthon, de végül mégis úgy döntöttünk, hogy inkább visszafordulunk. (és milyen jól tettük ... ) Az út teljesen rendben volt, Újszegeden, a panelek között álltunk meg, hogy az autó se forrósodjon fel. Sajnos Venci egyből elfáradt, azonnal be kellett ülnie a kocsiba, pedig még 50 métert se mentünk. Aztán volt ott valami, ami mindkettőjüket érdekelte:


Persze egymást verték lábról, hogy ki játsszon vele. A híd többi része eseménytelen forró kemence simogatni szándékozással, üvegnyaklánc-csörömpöltetéssel, tologatós játék út közepén való tologatásával, mindenféle zenei hangszer kipróbálni szándékozásával és anya elől való elbújkálással telt. Mire átértünk a hídon, rendesen elfáradtak. L felajánlotta, h mi játszózzunk, ő meg elmegy az autóért. Azért Marcim gyorsan bekéredzkedett egy ugrálóvár-körre (ha már olyan fáradt volt, gondolom, felfrissülésnek szánta), addig viszont L se tudott menni, mert a két gyerek kétfelé volt a téren.


Miután nem kaptam agyérgörcsöt a gyerekek szanaszét rohangálásától abban a bő 20 percben, amíg L megjárta a híd két oldalát, megjutalmaztuk a fiúkat egy körhintával is (ha már majáliskor itthon csücsültünk).


Aztán jött - számomra - a nap fénypontja. Meki! Magunktól meg se tudom mondani, mikor voltunk ott, egyszer Rita barátnőmmel kajáltunk fényévekkel ezelőtt arrafelé. Na, most viszont jól bevásároltunk, ehettünk, ami csak belénk fért. A fiúk kaptak egy-egy gyerekmenüt játékkal, mi meg meg se tudom mondani, milyen menüt ettünk, de volt benne minden. Itt azért már elég fáradtak voltunk, a kép is bizonyítja ...



A nap másik fénypontjaként megajándékoztam magam egy kedvezményes ruhával a C&A-ból, majd elugrottunk lámpát nézni, de ott Vencus feladta az ébrenlétet (akkor már elmúlt 4 óra), és kidőlt. Úgy elaludt, hogy azt se vette észre, hogy áttettem az autóba. Marcikám is elszenderült hazafelé. Remélem, sikerült úgy kifárasztanunk őket, hogy két-három napig nagy délutáni szunyálások lesznek. Szép nap volt megint!

2011. május 21., szombat

A királyfikból békák lesznek!


Mielőtt azonban kifejteném az elméletemet, álljon itt egy fénykép bizonyítékul, hogy a kisbabák teljes mértékben átalakultak kisfiúkká a családunkban. Itt már kéremszépen csak FIÚK (igen, csupa nagy betűvel) laknak, akik önállóan, a saját kiságyukban, egyedül alszanak el, mindenféle rács és egyéb visszatartó erő nélkül.
Az egész úgy kezdődött, hogy Vencum befeküdt Marcika ágyába, és nem akart tágítani. "Én itt alszok!" Mondta L neki, nem lesz az úgy jó, az a Marci ágya. De csak nem boldogultak egymással, hát lett egy merész gondolat, hogy vegyük le az ágyrácsot Venci ágyáról. Kicsikém nem győzött ujjongani és örömködni, hogy neki is saját, külön bejáratú ágya lett. Meg is lett az eredménye. Sehogyan nem bírta rávenni magát az alvásra. Egy órán át altattuk felváltva, mire végül megunta, és "Anya, elmenjél!" mondattal kiküldött a szobájából. Kérdeztem: elalszol egyedül? Erre ő: ühüm! És 5 perc múlva aludt. Muszáj volt lefényképeznem, de vakut nem mertem használni, ezért ilyen rossz a kép:



Aztán eljött a másnap. Mivel semmi se volt biztos, nem akartuk lelőni a poént. De mivel a csillagok (és az időjárás) állása nekünk kedvezett, felpakoltuk magunkat és irány a fürdő. Kétszer se kellett nekik mondanunk, szedték is magukat gyorsan, fél 10-kor már indulhattunk is. Nagy volt ám az öröm!

Mennék én már, anya! Haladjatok már!

Marcim élvezi a vizet

Kicsit feltöltődünk, aztán ugrás újra a vízbe



A legjobb mégis a kültéri medence volt.

Egy kis finom mézeskalács kóstoló (isteni finom volt!)

Háromnegyed 1-ig voltunk, úgy néztük, hogy a fiúknak is pont elég volt ennyi a pancsolásból. Mondjuk fél órát se töltöttek a szárazföldön, szinte vízibékákká alakultak át, majdhogynem uszonyokat növesztettek, annyit pancsoltak. Még gyorsan elszaladtunk ebédelni, aztán Vencust már szinte félálomban hoztuk fel, pillanatok alatt elaludt. Marci ellenben egy percet se aludt egész délután. Nagyon csodálom az energiáját, hogy így kibírja!
Mondanom se kell, jól felsütött bennünket a nap. Hiába vittem magammal a naptejet, nem nagyon jutott idő a kenésre, egyszerűen nem értem őket utol. Természetesen én égtem le a legjobban, de már meg se lepődök. Szuper nap volt!

2011. május 20., péntek

"Anya, soha ne hagyj itt!"

Húú, kemény nap volt tegnap ... a történet ott kezdődik, hogy Vencel betöltötte a második életévét és mindenféle (naná, hogy anyagi, a többi csak mellébeszélés) okok miatt hamarosan újra a munka világában élem ki magam.. Ennek egyenes következménye az, hogy kisebbik gyermekem hamarosan a bölcsi vendégszeretetét fogja élvezni minden nap. És hogy minél jobban megismerhessük a lehetőségeket, elmentünk tegnap a nyílt napra. Oda. Arra a fertő helyre, amit aljas, előre kiszámított módon az óvoda mellé építettek. Ráadásul egy alacsonyka kerítés választja el csak a nagyobb korúaktól őket. Nyilvánvalóan a jó időre való tekintettel az összes létező játék ki volt pakolva a bölcsi udvarára. Persze nem magunk mentünk, velünk voltak szomszédék is, hiszen ő is ezt a pályát választotta magának.

Marcinak még reggel említettem, hogy bölcsis nyílt nap lesz és megyünk Vencivel szétnézni. Ekkor még hallgatólagos volt a beleegyezés. Nem úgy később ... ahogy beértünk a bölcsibe, egyből kiszúrtam, hogy Marciék az udvaron múlatják az időt. Rövid időn belül ő is felfedezte, hogy odaértünk. (utóbb állította, hogy egyszerűen csak meglátott, de nem ráz át, szerintem figyelte már egy ideje, hogy mikor fogunk megjelenni) Egyből szaladtak is a barátaival a kerítéshez, hogy üdvözöljenek. Érthető módon ez az óvónőknek egyáltalán nem tetszett, és ennek még hangot is mertek adni. Marcim tett még egy-két bátortalan próbálkozást, de mindannyiszor kudarc kísérte. Ezt már ő se tűrhette tovább, a dac határozottan kiült az arcára. Aztán ez a dac rövid idő alatt hisztivé és zokogássá változott, mert bizony az ő anyukája a 60 cm-es kerítés elérhetetlen túloldalára került. És nem átallja jól érezni magát az ő másodszülött gyermekével. Mondanom se kell, engem a gyomorremegés és a sírás kerülgetett, ahogy láttam szenvedni az én érzelmes nagyfiamat.. mert hát ő féltékeny, de nem kicsit. Ő meg csak állt egy fának támaszkodva és zokogott. Hogy ő nem jöhet, hogy ő neki maradnia MUSZÁJ. Végül az óvónőkkel kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy Marci óvodai napjának itt és most szakadt vége. Semmi értelme tovább nyúzni, több kárt okozunk azzal, ha otthagyom, mintha félbeszakítjuk a napot és eljövünk haza. Így is lett. Miután Vencelke jól kijátszotta magát (és igen, elég jót játszott, sőt.. egész pontosan szerintem haza se jött volna legszívesebben), átmentem érte és elhoztam.

Vencus tényleg nagyon jól érezte magát. Minden játékot kipróbált. Csúszdázott, motorozott, rollerezett volna, ha elérte volna a lábával rendesen, bújócskázott, épített, főzött. Így viszont semmi félelemérzet nincs bennem afelől, hogy rosszul fogja majd ott magát érezni. Azért anyai szívem sajog minden egyes alkalommal, mikor eszembe jut, hogy hamarosan el kell engedjem a pici kezét és megindul az önállósodás útján ..

És ekkor még nem volt déli 12 óra ....

Hazaértünk, persze Marcim egyből hozni kezdte a szokott dacos formáját, amit én egy "azonnalvisszafordulunkazóvodába" felkiáltással kompenzáltam. Valamiért elsőre meghallotta, mert hajlandó volt abbahagyni első felszólításra ezen viselkedését. A délután csendben, már-már unalmasan telt, de azután újból felpöröghettek az események, mert szülői értekezlet volt a csoportban. Ott megtudtam, hogy Marcim jó kisfiú (tán' nem az én gyerekemről beszélnek???), nem agresszív, szelíd kisgyerek. (legalább ott .. :))) ), természetesen az anyai öröm elárasztotta a szívemet. Ezek után semmi fontos nem történt, csak:
- megbeszéltük, hogy lesz csoportkirándulás a Vadasparkba,
- lesz óvodabezárás (kötelező nyári szünet végett),
- mennyi a csoportpénz összege jelenleg,
stb. stb. ... de ezek már-már jelentéktelennek tűnnek ahhoz képest, hogy a gyermekem egy angyal! :)

Miközben én a szülőin olvadoztam, a gyerekek elvitték az apjukat a T-s áruházba, hogy egy újabb tortasütéshez bevásároljanak nekem. Pont végeztek is, mire én, így együtt tudtunk hazamenni is.

A nap végső tanulságomra számomra még mindig az, hogy Marcell kötődése mennyire szoros hozzám. Újra és újra eszembe juttatja, hogy vajon miket gondolhat a kis fejében, miközben én a Vencellel játszok, miközben etetem, öltöztetem. Biztosan nagyon rossz neki, de egyszer meg kell értse, hogy ő, Vencel és én egy-egy külön személyek vagyunk, akiket a család kapcsa köt össze. Azért a véleménye az volt a napról, hogy "anya, engem soha ne hagyj az óvodában, én is veletek akarok menni a bölcsibe!".

2011. május 17., kedd

Csavargós napok

Ahogy a jó idő megérkezik, mi is egyre többet tartózkodunk ajtón kívül. Egyszerűen látványosan unják magukat itthon. Az a tengernyi játék, ami a polcokon sorakozik, teljesen fölösleges pénzkidobás, nem jó semmire. Játszani vele meg aztán végképp hülyeség.
A szabadidő értékes eltöltésére szerencsére vannak jobbnál-jobb programok, és ha még az időjárás is mellettünk van, akkor aztán miénk a világ. Így volt ez a hétvégén is, szerencsére jó idő volt, tudtunk menni, csak menni kifelé ... a városban tartották a "Makó Expo" nevű rendezvényt, amiről a szerény véleményem az az, hogy egy felesleges pénzkidobás (édes városom, kérlek ne sértődj meg ezért, de én akkor is ezt gondolom), egyedül a hozzá társuló programok teszik rendezvénnyé ezt az összejövetelt. Nem tudom, a kiállítók számára mennyire jövedelmező esemény ez, én mint laikus, nem sok fantáziát láttam benne. Mindegy, volt körhinta, sok játék, lufi, kürtőskalács (egy vagyonért), vattacukor és egyéb anyapénztárca-szomorító felesleges vackok. Szerencsére a fiúk leginkább a játszótérnek lekerített területen érezték legjobban magukat, így nem kellett folyamatos vitákba bonyolódnunk semmirevaló holmik miatt. Szombaton vittük L-t is magunkkal (vagy ő vitt bennőnket?), és míg én a Caramel koncerten próbáltam volna élvezni az előadást, ők kinn játszottak. Azért csak próbáltam volna élvezni, mert olyan torznak találtam a hangosítást, ami mellett a ritmuson kívül szinte semmit nem lehetett belőle hallani. Mindegy, láttam, ott volt, hús-vér valójában, és végre élőben is láthattam énekelni. Nagyon szeretem a zenéjét, tisztelem a kitartását ennek az embernek.

(Évi: ha a linkre kattintasz, megnézheted, miről maradtál le :)) )

Az egész délután csodálatos volt, találkoztunk blogcsajokkal és csajklubos csajokkal is :) (Limara, Macus, Fevi, Timi és a meg nem említettek), szóval eltelt a délután rendesen. Utána még szomszédékkal leültünk kicsit a Korona teraszán, a fiúk megittak egy-egy sört, mi csajok ásványvizet, üdítőt, kávét. A gyerekek játszottak. Jó volt, na .. íme a bizonyíték:



Vencelen itt még csak a kakasos nyalóka nyomai látszanak, később aztán
ledörzsölte magát a térkővel, de annyi baj legyen ...

Vasárnap L tett egy rövid kiruccanást Finnországba, üzleti céllal. Marcim sehogyan se tudta megemészteni, hogy ő nem mehet az apukájával, ennek hangot is adott (úgy, hogy az egész lépcsőház hallotta - visszajelzést is kaptam :) ). Szerencsére volt egy lehetőség, hogy hétfőn elmenjünk a gép elé, így kirándultunk kettesben egy jót. Marcimnak is jót tett, megértette, hogy apa milyen messzire utazott, és hogy nagyon-nagyon fárasztó lett volna számára egy ilyen út. Az anyagiak említését sehogyansem értette meg, hiába célozgattam rá. ... :)

Pár fénykép a kirándulásunkról:


Nagyon várja apát ...


 Itt már unta is kicsit a várakozást .. (késett a gép, ezért több, mint egy órát vártunk rá)


A nagy "betöltés" :


Távolabbról is ...


Meg kell valljam, én is élveztem a kirándulást, még sose adatott meg a lehetőség, hogy repülőn üljek, se az, hogy repülőteret lássak. De mint tudjuk, ami még nem történt meg, az ezután fog, egyszer az én időm is eljön. Nagyon szép a repülőtér, bár én valamiért nagyobbra számítottam. Ami a lényeg volt, Marci nagyon élvezte, a hazaút azonban már gyötrelmesebb volt. Nem volt már kihívás, láttuk a repülőket, apa is előkerült, szóval elég erősen unatkozott, és fáradt is volt. Persze mikor hazaértünk, az egész csapat új erőre kapott (Vencire anyáék vigyáztak addig), este 10-ig ágyba se lehetett dugni őket.

2011. május 11., szerda

Anyák napja 2011

Minden a terv szerint zajlott. Marcim nem lett beteg az elmúlt két hétben. Se orrfolyás, se láz, se hasmenés, se egyéb tünet. Jó volt azzal a tudattal menni ünnepelni, hogy a kisfiamnak volt ideje felkészülni a nagy fellépésre. Fél 5-kor kezdődött az ünnepség, L elvitt bennünket kocsival, hogy legyen idő mindenre. Felöltöztettem Marcit ünneplőbe, öltönynadrág, zakó, ing. Mikor kiejtettem a számon a szót, hogy nyakkendője is van, egyből nem tágított, míg rá nem adtam. Le se lehetett venni a nyakából. Sőt, még a haját is be kellett zselézni! Hiába, nagyfiam lesz hamarosan, úgy sejtem.

indulás előtt, teljes öltözetben .. :) 


Az ünnepség nagyon-nagyon kedves volt. A gyerekek aranyosak voltak, a műsor szerencsére nem az az anya-sirattató volt, inkább játékos, vidám. Jó volt látni, hogy egy évvel ezelőtthöz képest mennyit ügyesedtek a gyerekek. Marcikám imádnivaló volt. Azt a hibát viszont elkövettük, hogy még véletlenül se abba a térfelébe ültünk a teremnek, ahonnan Marcit könnyűszerrel láthattam volna. Sebaj, nyújtózkodással minden megoldható .. Maga az ünnepség nem volt hosszú, virág átadással együtt összvissz fél órát vett igénybe nagyjából. Éppen elég is ennyi, a gyerekek is élvezik, a szülőknek se hosszú. A végén egy nagyon szép verssel zárták (utólag rákerestem, Tarján Iza: A mindentudó az, mindjárt beidézem), nagyon-nagyon meghatódtam. Persze a szokásos pityegés az vele jár ...

(nyakkendő levétel szóba se jöhetett...) 

Jutalmul a fiatalember fagyizhatott egy nagyot, aztán beültünk mamival a Hagymaház kávézójába, ittunk egy-egy kávét (stílszerűen Dolce Vita nevűt választottam :) - nem okozott csalódást!) Aztán megérkezett Vencel is (Papussal csavarogtak, pipit etettek, játszótereztek), végül a délutánt Mamiéknál zártuk.


Eszik-iszik, egyedül tölti az üdítőt, fürdik a dicsőségben .. :))


Mi ketten, künn, teraszon .. 


A frissen érkezett Vencel kóstolja a csokifagyit 


Befejezésül még egy közös fotózás

Szép nap volt!

Az ajándékok

És a vers:

Tarján Iza: A mindentudó

Az én anyukám mindent tud:
süt túrós és diós batyut,
kocsit vezet, szőnyeget sző -
talpraesett, szép, okos nő!

Mosolyog, akármit csinál,
sok jó játékot kitalál,
varr nekem olyan szép ruhát,
hogy ámul az egész család,

Színes gyöngyöt fűz nyakamra,
Kezétől telik a kamra;
főz és befőz, sürög-forog,
neki öröm minden dolog.

Aki beteg, meggyógyítja.
Tudja, mi a titkok nyitja,
zöldborsót fejt és álmokat,
csillagok között válogat...

Jóságának nincs határa,
vigyáz cicára, kutyára,
tudja, melyik milyen madár,
virág nyílik, amerre jár.

Nem láttál még ilyen csodát:
semmiből is főz vacsorát!
Duruzsol csak, és varázsol,
manót húz ki a sapkából!

Ha sírok és megsimogat,
szeretete jókedvet ad.
Nem is érdemlem meg talán,
hogy tündér az édesanyám!