"Anya, soha ne hagyj itt!"

Húú, kemény nap volt tegnap ... a történet ott kezdődik, hogy Vencel betöltötte a második életévét és mindenféle (naná, hogy anyagi, a többi csak mellébeszélés) okok miatt hamarosan újra a munka világában élem ki magam.. Ennek egyenes következménye az, hogy kisebbik gyermekem hamarosan a bölcsi vendégszeretetét fogja élvezni minden nap. És hogy minél jobban megismerhessük a lehetőségeket, elmentünk tegnap a nyílt napra. Oda. Arra a fertő helyre, amit aljas, előre kiszámított módon az óvoda mellé építettek. Ráadásul egy alacsonyka kerítés választja el csak a nagyobb korúaktól őket. Nyilvánvalóan a jó időre való tekintettel az összes létező játék ki volt pakolva a bölcsi udvarára. Persze nem magunk mentünk, velünk voltak szomszédék is, hiszen ő is ezt a pályát választotta magának.

Marcinak még reggel említettem, hogy bölcsis nyílt nap lesz és megyünk Vencivel szétnézni. Ekkor még hallgatólagos volt a beleegyezés. Nem úgy később ... ahogy beértünk a bölcsibe, egyből kiszúrtam, hogy Marciék az udvaron múlatják az időt. Rövid időn belül ő is felfedezte, hogy odaértünk. (utóbb állította, hogy egyszerűen csak meglátott, de nem ráz át, szerintem figyelte már egy ideje, hogy mikor fogunk megjelenni) Egyből szaladtak is a barátaival a kerítéshez, hogy üdvözöljenek. Érthető módon ez az óvónőknek egyáltalán nem tetszett, és ennek még hangot is mertek adni. Marcim tett még egy-két bátortalan próbálkozást, de mindannyiszor kudarc kísérte. Ezt már ő se tűrhette tovább, a dac határozottan kiült az arcára. Aztán ez a dac rövid idő alatt hisztivé és zokogássá változott, mert bizony az ő anyukája a 60 cm-es kerítés elérhetetlen túloldalára került. És nem átallja jól érezni magát az ő másodszülött gyermekével. Mondanom se kell, engem a gyomorremegés és a sírás kerülgetett, ahogy láttam szenvedni az én érzelmes nagyfiamat.. mert hát ő féltékeny, de nem kicsit. Ő meg csak állt egy fának támaszkodva és zokogott. Hogy ő nem jöhet, hogy ő neki maradnia MUSZÁJ. Végül az óvónőkkel kölcsönösen meggyőztük egymást, hogy Marci óvodai napjának itt és most szakadt vége. Semmi értelme tovább nyúzni, több kárt okozunk azzal, ha otthagyom, mintha félbeszakítjuk a napot és eljövünk haza. Így is lett. Miután Vencelke jól kijátszotta magát (és igen, elég jót játszott, sőt.. egész pontosan szerintem haza se jött volna legszívesebben), átmentem érte és elhoztam.

Vencus tényleg nagyon jól érezte magát. Minden játékot kipróbált. Csúszdázott, motorozott, rollerezett volna, ha elérte volna a lábával rendesen, bújócskázott, épített, főzött. Így viszont semmi félelemérzet nincs bennem afelől, hogy rosszul fogja majd ott magát érezni. Azért anyai szívem sajog minden egyes alkalommal, mikor eszembe jut, hogy hamarosan el kell engedjem a pici kezét és megindul az önállósodás útján ..

És ekkor még nem volt déli 12 óra ....

Hazaértünk, persze Marcim egyből hozni kezdte a szokott dacos formáját, amit én egy "azonnalvisszafordulunkazóvodába" felkiáltással kompenzáltam. Valamiért elsőre meghallotta, mert hajlandó volt abbahagyni első felszólításra ezen viselkedését. A délután csendben, már-már unalmasan telt, de azután újból felpöröghettek az események, mert szülői értekezlet volt a csoportban. Ott megtudtam, hogy Marcim jó kisfiú (tán' nem az én gyerekemről beszélnek???), nem agresszív, szelíd kisgyerek. (legalább ott .. :))) ), természetesen az anyai öröm elárasztotta a szívemet. Ezek után semmi fontos nem történt, csak:
- megbeszéltük, hogy lesz csoportkirándulás a Vadasparkba,
- lesz óvodabezárás (kötelező nyári szünet végett),
- mennyi a csoportpénz összege jelenleg,
stb. stb. ... de ezek már-már jelentéktelennek tűnnek ahhoz képest, hogy a gyermekem egy angyal! :)

Miközben én a szülőin olvadoztam, a gyerekek elvitték az apjukat a T-s áruházba, hogy egy újabb tortasütéshez bevásároljanak nekem. Pont végeztek is, mire én, így együtt tudtunk hazamenni is.

A nap végső tanulságomra számomra még mindig az, hogy Marcell kötődése mennyire szoros hozzám. Újra és újra eszembe juttatja, hogy vajon miket gondolhat a kis fejében, miközben én a Vencellel játszok, miközben etetem, öltöztetem. Biztosan nagyon rossz neki, de egyszer meg kell értse, hogy ő, Vencel és én egy-egy külön személyek vagyunk, akiket a család kapcsa köt össze. Azért a véleménye az volt a napról, hogy "anya, engem soha ne hagyj az óvodában, én is veletek akarok menni a bölcsibe!".