Living the big "American Dream"

Tudom, hogy magyarok vagyunk, meg ez egy magyar blog, ráadásul gyerekblog, most mégis ez a cím képviseli legjobban azt, amiről írni fogok. Magamról és az engem körülvevő változásról.

Amikor Vencel betöltötte a második életévét, határozottan kezdett felsejleni bennem a gondolat, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor újra dolgozni fogok. Az ötlet egyenesen bizsergette az idegvégződéseimet, mert már nagyon nyomasztó volt itthon lenni. Miután bevallottam legutóbb, hogy a monotónia halálosan untat, már nem nagyon dobott fel a mindennapi küzdelem a reggelenkénti Ádám-kosztüm levetéséért, a félórás reggeli elkövetéséért, és minden két és fél órás küzdelmünkért, hogy reggel útnak tudjunk indulni. Emlékszem, hogy összeszorított fogaim között hányszor emlegettem L-t mindenféle értelemben, hogy "na majd megtudja, ha egy malomban őrlünk végre". Aztán minden egyes reggellel ez a nap egyre közeledni látszott. Azért titkon az egyik lábam még visszafelé húzott a kényelembe, de a lelkem már nagyon ment volna. De áltattam magam, hogy ez még hetek, sőt hónapok kérdése, mire a golyóstollat marokra foghatom. Aztán történt valami. A napokban csörgött a telefonom. A jövendő munkahelyemről telefonáltak (igen, tisztában vagyok vele, hogy 4,5 év nagy idő, ebbe nagyon-nagyon sok változás belefér és sajnos nem tudnak oda visszavenni, ahonnan eljöttem....), hogy menjek be pár napon belül, hogy lefixáljuk a közös elképzeléseinket a jövőmmel kapcsolatban. Hát tegnap volt eme nemes esemény. Amikor reggel felkeltem, még nem gondoltam, hogy mekkorát fordul velem a világ órákon belül. A gyerekeket anyukámra bíztam, gyanútlanul sétálgattam az iskola felé. Ami ezután jött, valóban nem számítottam rá. Egy gyors megbeszélést követően világossá vált nekem, hogy amit elképzeltem, annál sokkal "vadabb" dolgok történnek meg velem. Megbíztak egy másik intézmény gazdasági ügyeinek irányításával. Villámgyorsan az adott intézményben találtam magam és azt vettem észre, hogy már mutatnak is be a kollégáknak. Amikor kiléptem az ajtón, másfél óráig nem tudtam szinte megszólalni se. Mázsányi súlyként nyom a teher. Én, aki valamikor 1999 októberében a fénymásolóban sokszorosítóként dolgoztam, mára vezető pozícióba kerülhetek? Nagyon úgy tűnik, valósággá válik az álom (az a bizonyos amerikai álom), holnapután megyek betanulni, ami a szabadságolási időszak végét is jelenti egyúttal. Egyik szemem sír, a másik nevet. Hiszen még időm se volt lezárni az itthonlétet magamban, máris hatalmas felelősség és teher nehezedik a vállamra. Bírom majd vajon? Elég erős leszek, hogy megküzdjek a mindennapokkal, a felsőbb szervekkel és legfőképpen magammal? Mert tudom, hogy vannak vezetői ambícióim, de most, hogy megkapom a lehetőséget, vajon tudok-e majd élni vele? Tudok-e jól irányítani? Ezer és ezer kérdés merül fel bennem .. Nagyon bízom benne, hogy elég erős leszek, hogy felnőjek a feladathoz.

És hát a gyerekek ... pár héttel ezelőtt mikor Évi nálam volt, arról beszélgettünk, hogy mennyire másképp képzeljük el az itthonlétet. Ő azt mondta, semmi pénzért nem cserélné el azt, hogy otthon lehet a gyerekekkel. Én azt mondtam, nagyon várom már, hogy kimozdulhassak itthonról. Most azonban teljesen másképpen látom. El se tudom képzelni, hogy minden reggel induljak és öltözzek és menjek dolgozni. Azt szeretném, hogy örökké együtt legyünk. Közben pontosan jól tudom, hogy a gyerekek kezét is valamikor el kell engedni és önálló életre buzdítani. Azt is tudom, hogy nagyon sokan nem ilyen szerencsések, hogy ennyi időt tölthessenek együtt a gyermekükkel. Mégis most teljesen kétségbe ejt a gondolat, hogy itthon kell hagyjam őket. Természetesen a nyár a pihenés és a szabadságolás ideje, így azt se tudom pontosan, hová fogom őket tenni. Szerintem e miatt is tűnik annyira elszomorítónak a gyerekkel kapcsolatos helyzet. Nagyon bízom benne, hogy az első döccenők után minden ki fog alakulni.

Hát, így valósul meg az én Nagy Amerikai Álmom...