Párbeszéd

Marci és Papa beszélgetnek I.:
- Papa, én orvos leszek!
- Igen?
Én:
- És milyen orvos Marcikám, gyerekorvos?
Marci:
- Nem, felnőttorvos. Papának majd felírom a gyógyszert, és meggyógyul tőle. Málnaízű gyógyszert fogok felírni neki.

Marci és Papa beszélgetnek II.:
- Papa, mondok neked egy titkot!
- Igen?
- Nekem lesz kistesóm.
- Tényleg?
- Igen.
- Apa és anya "dolgoznak az ügyön"?
- Igen. De ne mondd senkinek, mert ez titok. Csak Dani, Gellért és Kata tudhatja meg. (óvodai barátok ... )

Marci rajzol egy girbe-gurba vonalat. Megdicsérem:
- Marcikám, nagyon ügyes vagy!
- Anya, tudod mi ez?
- Nem.
- Ez egy hanghullám.



Mondtam már, hogy imádom? :D

A "gesztenye" projekt, avagy anya elköltözött

Nehéz időket élünk most meg mindannyian. Sok a változás és mind egyszerre akar és visz magával. Sodródunk. Reggelek jönnek, esték mennek. Annyi, de annyi meghatározó esemény következett be egyszerre, hogy nagyon átélni sincs idő, hát még megemészteni.

Itt van például elsőnek a tény, hogy vettünk új bútort. Persze a legkedvesebb kék-sárga áruházunkból, így az új kicsikocsi is fel lett avatva. Papa-mama-gyerekek, mindenki ment és élvezte az utat. A fiúk az autó kuckójában csücsültek, a nagyszülők középütt, mi pedig L-el elöl feszítettünk. Az utánfutó meg mögöttünk, kb. 250 kg tömény bútorral. Bírta-bírtuk. Jó volt újra ott lenni, imádom az épület "szagát" is. L és Papusom két napig csak fúrt és faragott, mire összerakták. Persze én kitaláltam, hogy festeni is kellene, mert nem mostanában fogjuk újracsinálni, ha az új bútor a helyére kerül. Hát vettünk festéket és festettünk. A fiúk meg segítettek ...  rajtuk szerintem több volt a festék, mint a falon. Utána konyhát is festettünk, mert kedvet kaptunk. Bár ne kaptunk volna ... sikerült beleválasztanunk egy olyan festékbe, ami nem tapadt meg a falon, sokadik kör után se. Végül este hétkor már a szomszéd is festette, hogy készen legyünk. Készen lettünk. Egy szép van benne, a színe. Teljesen megváltoztatta a konyha hangulatát. Vidám lett, jó oda bemenni.

Aztán eladtuk a Kadettet. Pár nap alatt. Még fel se készültem lélekben, hogy el fogjuk adni, már vitték is. Megsirattam szegényt. Tényleg. Szuper helyekre vitt bennünket, sose volt vele semmi gond. Imádtam. Mindig is csak az első lesz nekünk. Olyan ez, mint az első szerelem, azt se felejti el az ember.

Bölcsi. Felvették Vencelt augusztus 1-től. El se hiszem, hogy szinte azóta nem írtam bejegyzést. Minden nap mentünk, hűen ott csücsültem a padon és néztem, hogy hogy játszik. Elvolt, mint a befőtt. Néha odajött, aztán ment dolgára. A problémák akkor kezdődtek, amikor egy-két órára magára hagytam. Az első pár alkalommal minden rendben volt, de mikor már hosszabb egyedül-időszakok következtek, akkor egyre több és több lett a sírás. Most ott tartunk, hogy minden reggel megy a színjáték. Felkel, első kérdés: Apaaa! Hova megyünk ma? Apa: Hova menjünk? Venci: Hova megyünk? Apa: a bölcsibe! Venci: nem akarooook bölcsibe menniiii! Minden reggel elhangzik ez a párbeszéd..aztán öltözik és indulás. Csönd egészen a bölcsi ajtajáig. Utána újra ... "nem maradok iiiit", "nem ebédelek iiiittt", "nem aluszooook iiiitt" és hasonlóak. 5 percig ez megy, utána béke egész nap. A szívem hasad meg, hogy ott kell hagyjam, de nem tehetek mást. Persze mindemellett Marci is jár augusztus közepe óta az oviba, ő végülis jól elvan, csak egy-két nemalvós napot iktat be, ami nagyon nagy szó, tekintve,hogy itthon egész nyáron egyszer se tudtam ágyba dugni.

Munka. Bődületesen sok és nagy felelősséggel járó. De nagyon szeretem. Jó újra emberek között lenni, és nem a babaellátás teendőin gondolkodni végre. Nem mintha nem lett volna jó itthon, de most nagyon-nagyon jól érzem magam. De a munka rengeteg. Minden egyszerre, ugyanolyan határidővel. Átjárni Szegedre továbbképzésre, értekezletre, egyeztetni ezzel, intézkedni itt, rendezkedni ott. És persze minden kétszer annyi ideig tart, mert nem tudom, kit és milyen számon keressek. Ma például este negyed 8 után értem haza, de csak azért hagytam abba a munkát, mert L hétkor felhívott, hogy mikor érek már haza, a gyerekekkel nem lehet bírni, anyát hiányolják. Marci fiam kijelentette, hogy "anya már nem jön többet haza, anya elköltözött". Persze a sírását a telefonban is végighallgattam. Azonnal abbahagytam a munkát és irány haza. Amikor hazaértem, épp L fürdette őket. Vencelt vettük ki elsőnek, aki egyből ki se jött az ölemből. Úgy, ahogy volt, törölközőbe belecsavarva percekig mozdulatlanul ült az ölemben. Marci követte, de csak egy pillanatig. Utána eszébe jutott, hogy hozott nekem valamit. És odaadta. Ez volt az:

Mert rám gondolt. Mert hiányoztam neki. Hát elteszem magamnak ezt a gesztenyét, beviszem az íróasztalhoz és kiteszem, intő jeléül annak, hogy a gyerekek nagyon könnyen megsínylik az ilyesfajta változásokat. Látom, nagyon megszenvedi ezt a változást. Semmi sem olyan, mint régen, minden megváltozott. Sajnálom a gyerekeket nagyon, de meg kell szoknunk ezt az új helyzetet. Nekik is és nekem is új. Tudom, hogy meg fogjuk tanulni a mikéntjét, de most még nagyon zavart és átmeneti az egész. Semmire nincs idő. Se takarítani, se rendet rakni, se mosni, se főzni. Én nem tudom, mások hogy csinálják, de egyelőre a káosz a főnök itthon.
Persze a gyerekeket egész estig nem lehetett rólam "levakarni" se. Felváltva ültek az ölembe, el se moccantak onnan. És holnap egy új nap kezdődik ....

Marcell

Megint blogszabadságra mentem, de ez korántsem jelenti azt, hogy állóvíz lenne körülöttünk, sőt ... de talán tudok erőt venni magamon, és elmesélni végre azt a sok-sok dolgot, ami velünk történik, amiket mostanában élünk meg. Addig is a mai nap legfontosabb része: Marcell nap van. Nagyon boldog névnapot, édes kicsi nagy Marcellem!

Így ünnepel egy névnapos:

Fülledt nyár ...

Pont ilyen nyári este volt. Forróság és meleg szél. A fiú jött, ahogy már sokszor, de ez az este különleges volt. A lány izgult, mert ilyen még soha sem történt vele. Ahogy a fiú befutott a motorjával, a lány tudta, ez az este felejthetetlen lesz számára. Elindultak. A forró szél a lány hajába kapott. A fiú egyre nagyobb gázt adott, a lány nem félt a motoron, erősen kapaszkodott. Irány a folyópart. Késő este volt már, senki se járt arra, csak a fiú és a lány. Megálltak. Sokáig semmi nem történt. A csöndet vágni lehetett közöttük, csak a feszültség érződött. A lány izgult, a fiú várt. Aztán megtört a csend, beszélgetni kezdtek. Halkan, suttogva. Élvezték egymás társaságát. A titkot, ami csak az övék volt. Az érzést, ami összekötötte őket. Olyan volt, mint még senki mással. Fülledt, forró hangulat volt, az idő szaladt a fiú mellett, a lány repült a boldogságtól. A folyópart csendjében lettek egymáséi. Újból a hallgatás költözött közéjük. De ez már más volt, megnyugtató, lelket összefonó, együtt hallgató. Aztán ismét megesküdtek, hogy ilyen több soha nem lesz, ez nem fordulhat elő. A fiú, aki mindig odavolt a lányért, felültette a lányt a motorra. A lány még erősebben szorította a fiú derekát. Úgy sejtette, hogy ez az utolsó alkalom. A forró szél követte őket hazáig. Aztán a fiú elköszönt és elment. A lány meg ott állt és nézte, ahogy a motor egyre távolodik, majd eltűnik. Csak a vágyak maradtak ...

... azóta ha fülledt forró szél fúj, a lánynak eszébe jut az az egyetlen és megismételhetetlen éjszaka, ami akkor mindent megváltoztatott.

Több, mint 16...

.. nap telt el azóta, hogy egyhúzóban dolgozom. (voltam közben egy hét szabadságon hirtelen :) ) Húú .. hát ha eddig azt mondtam, hogy száll az idő, akkor most azt tudom mondani,  hogy szuperszónikus sebességgel közlekedik körülöttem, és repít magával is. Reggel és este van. Nem tudom, mit csináltam pontosan az elmúlt bő két hétben. Felkeltem, elmentem dolgozni, hazajöttem, játszottunk vagy csavarogtunk a gyerekekkel, este lett, L megfürdette őket és altatás. Kész. Ennyi egy nap és nem több. Ja, és még néha főzni is kell(ene), ha szeretném, hogy normális kaját egyenek ezek a gyerekek. Ők viszont magasról tesznek az egészre, éhségsztrájkot tartanak. Nem akarom azt gondolni,  hogy amiatt, mert nem vagyuk velük egésznap, hanem inkább annak tudnám be, hogy Papácskával sokkal jobb inkább játszani, mint enni. Mára oda jutottunk, hogy Papus "megzsarolta" Marcit, hogy ha rendesen ebédel, akkor megehet egy jégkrémet ebéd után. Pedig finomakat főzök ám, csupa kedvencet. Mellesleg ahogy hazaérek, egyből mind éhes, jobb esetben jönnek és ülnek a konyhaasztalhoz, rosszabb esetben csak a sírás-rívás megy, és nem tudom kitalálni, ugyan mi a szösz a problémájuk.

Ja, és igen, hát ki más pesztrálhatná őket, mint az apukám? Ő jelenleg az egyetlen mobilizálható lény a csapatban. Aztán fél 2-kor váltja az anyukám (ha dolgozós hete van), utána pedig vagy én érek haza, vagy L. Mikor-ki.

A munka? Nos, a munka ... nagyon-nagyon más, mint amit eddig bármikor végeztem. Nehéz beleszoknom. Új kollégák, új iroda, új feladatok. Aki az elődöm lesz, rendkívül aranyos, segít, ahol tud. Szavam nem lehet. Mégis bizony vannak reggelek, amikor úgy kelek fel, hogy rettentően izgulok, remeg a gyomrom az előttem álló feladatokra gondolva. Biztosan idővel ez el fog múlni, most azonban még nehéz elképzelnem ezt.

Aztán persze történnek új dolgok. Vettünk pl. egy új autót. Igen, a régi már nagyon-nagyon öreg és elhasznált volt, ennek ellenére minden gond nélkül elvitt bennünket bárhová. Egy kicst ütött itt, egy kicsit kopott ott, de a miénk. De csak jött a parancsszó: új kell! Hát jó, szépen lassan beletörődtem. Elkezdtünk nézelődni, tudván, hogy jövő februárig ráérünk a vásárlással, addig még élő műszaki van az előzőn. De szempillantás alatt beleszerettünk egy ugyanolyan márka ugyanolyan színű gyártmányába, és azonnal döntöttünk. Aztán amikor a miénk lett és először vehettük családostul birtokba, akkor jöttünk csak rá, hogy mennyire új és mennyire más a másikhoz képest. Csupa erő és fiatalság! Be kell lássam, hogy az előző valóban elavult már, bár nekem még megfelelne. Nyilván két autóra nincs szükségünk, így bármilyen fájdalmas is, búcsút fogunk tőle venni hamarosan.

Amit még nagyon nehéz volt nem észrevennem, az az, hogy a fotómasinámat bizony finom por lepte ... nem tudtam szó nélkül elmenni a dolog mellett, és rájönni, hogy mennyire régen használtam már. Azért készült pár kép mostanában

- a segítőkről, akik nélkül a házimunka már-már elképzelhetetlen

 
- az egymás közötti szeretetről, ami már soha el nem múlónak tűnik

 

- a bújócskáról, amit mindannyian nagyon élveztünk:

Vigyázat mély víz, csak úszóknak!

Hát, úgy tűnik, végleg elkezdődött ... már a második nap telt el. Vészesen gyorsan. Az első nap teljes volt, (majdnem) reggel 8.30 és délután 3 között voltam bent, ma pedig fél 9 és délután 1 között. Nagyon rossz és nagyon jó. Nagyon érzem a feszültséget még mindig magamban. Sok a bizonytalanság bennem. Érzem, hogy ha a tudás birtokában leszek, képes leszek a feladatot megcsinálni, csak még nagyon-nagyon sok a fekete lyuk. Egyfolytában próbálom felszívni a tudást, olvasom a törvényeket, tájékozódom. Próbálom kiismerni az intézmény sajátosságait, a "másmilyenségét" az eddigi sajátoméhez képest. Mert más, és ez így van jól. Ahány ház, annyi szokás. 

Egyébként tényleg nagyon jó. Végre nem a tévézés és a mosogatás a fő gondolatmenet, hanem lehet egy kicsit az agytekervényeket tornáztatni. 

Egyébként tényleg nagyon rossz. Nagyon hiányoznak a gyerekek. Cserébe viszont nagyon hálásak, szuperül elvannak a nagyszülőkkel, csodásan érzik magukat. Bezzeg én nem érzem úgy, hogy ők jól vannak, mindig azt gondolom, hogy nagyon hiányzom nekik, de szerencsére tényleg nincs erről szó. Vagy mégis? Tegnap még megfejeltük a napot azzal, hogy a pulmonológussal - még a múlt héten - aljas, előre megfontolt szándékkal lebeszéltünk egy időpontot Marcimnak egy kontrollra (a jövőről addig még mit sem sejtve), és munka után még Szegedre is át kellett ruccannunk. Mikor mentünk a gyerkőcökért és Vencelt valamiért a 40 fokban nem akartam magammal vinni, teljesen zokon vette. Hozzáfogott sírni, átkarolta a nyakam és egyfolytában azt kérdezte: "elviszel, elviszel?". Hát mit tehettem volna? Mentünk együtt. Szakadt belőlünk a víz, de semmi se számított. A gyerekek aranyosak voltak, a kontroll után még egy gyors vásárlás (szójás joghurt - anya, ez nagyon rossz!), fél 9 után értünk haza este, de ők még akkor se fáradtak, még játszani akartak. Bezzeg az anyjuk ... én fürdöttem elsőnek, aztán uzsgyi az ágyba. Mondanom se kell, hogy aludni nem tudtam rendesen, mert már a másnapi dolgok foglalkoztattak. Szóval már jó lenne egy jót aludni ...

A joghurtra visszatérve .. mennyire megörültünk L-el, hogy találtunk a csokis-vaníliás pfújderossz puding után gyümölcsöset is szójásban. Annyira sokat nem szeretnék szóját adni a gyermeknek, de a rizses mindenfélétől feláll a hátán a nemlétező szőr is, így néha ki kell pótolni. Persze 800 ft körül mozgott a 4 db, de hát mit nekünk költségek!!! Ma reggel bontom lelkesen, erre a válasz: anya, ez nem jó! Anya, ez rossz! Na, kisfiam, a hasadra kötöm, ha nem eszed meg, kiadtuk érte a rengeteg pénzt, tessék megenni! - Szegénykém ímmel-ámmal megette a 3/4-ét, de több sehogyanse ment le. Sebaj, este újra próbálkozunk! Újbóli sikertelenség ... Vencu meglátta: puuuudiiiinggg!!! Hát mivel neki meg mindegy, csak kaja legyen, elkezdte kanalazni. Mi már titkon örültünk, hogy végre elfogy ez a méregdrága jószág, erre megszólal: Anya, mi eeeeez???? És sajnos neki se kellett. Pedig nem olyan rossz az íze .............

Living the big "American Dream"

Tudom, hogy magyarok vagyunk, meg ez egy magyar blog, ráadásul gyerekblog, most mégis ez a cím képviseli legjobban azt, amiről írni fogok. Magamról és az engem körülvevő változásról.

Amikor Vencel betöltötte a második életévét, határozottan kezdett felsejleni bennem a gondolat, hogy hamarosan elérkezik az idő, amikor újra dolgozni fogok. Az ötlet egyenesen bizsergette az idegvégződéseimet, mert már nagyon nyomasztó volt itthon lenni. Miután bevallottam legutóbb, hogy a monotónia halálosan untat, már nem nagyon dobott fel a mindennapi küzdelem a reggelenkénti Ádám-kosztüm levetéséért, a félórás reggeli elkövetéséért, és minden két és fél órás küzdelmünkért, hogy reggel útnak tudjunk indulni. Emlékszem, hogy összeszorított fogaim között hányszor emlegettem L-t mindenféle értelemben, hogy "na majd megtudja, ha egy malomban őrlünk végre". Aztán minden egyes reggellel ez a nap egyre közeledni látszott. Azért titkon az egyik lábam még visszafelé húzott a kényelembe, de a lelkem már nagyon ment volna. De áltattam magam, hogy ez még hetek, sőt hónapok kérdése, mire a golyóstollat marokra foghatom. Aztán történt valami. A napokban csörgött a telefonom. A jövendő munkahelyemről telefonáltak (igen, tisztában vagyok vele, hogy 4,5 év nagy idő, ebbe nagyon-nagyon sok változás belefér és sajnos nem tudnak oda visszavenni, ahonnan eljöttem....), hogy menjek be pár napon belül, hogy lefixáljuk a közös elképzeléseinket a jövőmmel kapcsolatban. Hát tegnap volt eme nemes esemény. Amikor reggel felkeltem, még nem gondoltam, hogy mekkorát fordul velem a világ órákon belül. A gyerekeket anyukámra bíztam, gyanútlanul sétálgattam az iskola felé. Ami ezután jött, valóban nem számítottam rá. Egy gyors megbeszélést követően világossá vált nekem, hogy amit elképzeltem, annál sokkal "vadabb" dolgok történnek meg velem. Megbíztak egy másik intézmény gazdasági ügyeinek irányításával. Villámgyorsan az adott intézményben találtam magam és azt vettem észre, hogy már mutatnak is be a kollégáknak. Amikor kiléptem az ajtón, másfél óráig nem tudtam szinte megszólalni se. Mázsányi súlyként nyom a teher. Én, aki valamikor 1999 októberében a fénymásolóban sokszorosítóként dolgoztam, mára vezető pozícióba kerülhetek? Nagyon úgy tűnik, valósággá válik az álom (az a bizonyos amerikai álom), holnapután megyek betanulni, ami a szabadságolási időszak végét is jelenti egyúttal. Egyik szemem sír, a másik nevet. Hiszen még időm se volt lezárni az itthonlétet magamban, máris hatalmas felelősség és teher nehezedik a vállamra. Bírom majd vajon? Elég erős leszek, hogy megküzdjek a mindennapokkal, a felsőbb szervekkel és legfőképpen magammal? Mert tudom, hogy vannak vezetői ambícióim, de most, hogy megkapom a lehetőséget, vajon tudok-e majd élni vele? Tudok-e jól irányítani? Ezer és ezer kérdés merül fel bennem .. Nagyon bízom benne, hogy elég erős leszek, hogy felnőjek a feladathoz.

És hát a gyerekek ... pár héttel ezelőtt mikor Évi nálam volt, arról beszélgettünk, hogy mennyire másképp képzeljük el az itthonlétet. Ő azt mondta, semmi pénzért nem cserélné el azt, hogy otthon lehet a gyerekekkel. Én azt mondtam, nagyon várom már, hogy kimozdulhassak itthonról. Most azonban teljesen másképpen látom. El se tudom képzelni, hogy minden reggel induljak és öltözzek és menjek dolgozni. Azt szeretném, hogy örökké együtt legyünk. Közben pontosan jól tudom, hogy a gyerekek kezét is valamikor el kell engedni és önálló életre buzdítani. Azt is tudom, hogy nagyon sokan nem ilyen szerencsések, hogy ennyi időt tölthessenek együtt a gyermekükkel. Mégis most teljesen kétségbe ejt a gondolat, hogy itthon kell hagyjam őket. Természetesen a nyár a pihenés és a szabadságolás ideje, így azt se tudom pontosan, hová fogom őket tenni. Szerintem e miatt is tűnik annyira elszomorítónak a gyerekkel kapcsolatos helyzet. Nagyon bízom benne, hogy az első döccenők után minden ki fog alakulni.

Hát, így valósul meg az én Nagy Amerikai Álmom...