Harmincnyolc néma nap után ...

Ennyi ideje nem írtam blogot. Szégyen és gyalázat. De helyette nagyon sok dologgal foglalkoztam ám! Volt itt minden kéremszépen! Kezdjük szépen sorjában (tuti úgyis kifelejtek valamit...)


Vencelem 18 hónapos lett, ebből az alkalomból elvittem az aktuális szurijára, amit határozottan jól viselt. Kiderült az akkori tanácsadáson, hogy kb. 1 kilót bírt magára gyűrni augusztus óta (csak tudnám, hova, melyik hurkájára bír még pakolni), ellenben egy centit nőtt nagy jóindulattal. Hiába, jóból kicsit adnak, nemigaz? :)

Marcim tökéletesen jól érezte magát az óvodában, volt olyan időszak, hogy 3, azaz három hetet egyfolytában járt! Már-már hihetetlen kategória volt! Na, meg is lett a böjtje! Egyik éjjel arra eszméltem, hogy mellettem forgolódik. Megölelgettem-megpuszilgattam, forró volt a feje. Megmértem, 38,4. A semmiből! Reggelig kitartott ez a kábulat, nem volt mit tenni, irány az orvos. Persze a rendelőben ezren, L-t kértem meg, hogy szaladjon el velünk, mert még az idő is vacak volt. Igen ám, de neki meg megbeszélése kezdődött 9-kor, szóval sebesnek kellett lennünk. Hát, mikor megláttam, mennyien vannak, biztos voltam benne, hogy nem járjuk meg ennyi idő alatt. De ember tervez ... Marcell végez! Egy laza mozdulattal elegánsan "lehányta" a rendelőt. Az anyukák egyből mondták, hogy soron kívül vágódjunk be a doktornőhöz. Doktornő megvizsgálta, torka nem piros. Mivel Marcim a fülét fájlalta (megjegyzem, ilyen még sose volt), kapott Cedax Baby nevű antibiotikumot (még sose előtte soha ...). Végeztünk is 9 előtt 5 perccel, szóval mindenki a helyén volt térben és időben egyaránt. Egész nap szenvedett Marcim, de az orra az nem folyt egyáltalán. Másnap már 39,4 volt a láza, többször hűtőfürdőztem és vizesruhás borogatást is tettem rá, mire nagynehezen 37,8-ig lement a hőmérséklete. Az orra még mindig nem folyt. Biztos voltam benne, hogy valami vírus. Péntekig vacakoltunk ezzel, napközben teljesen jól elvolt, délután meg kezdődött elölről az egész. Felhívtam a doktornőt, hogy hogyan legyen tovább. Az asszisztens vette fel, egyből mondta, hogy menjünk fel a fülészetre. Ott fogadtak is gyorsan bennünket. Az orr-fül-gégész pillanatok alatt felvázolta a helyzetet: bal fül magától "kidurrant", a jobb meg domborodik. Idült középfül-gyulladás. Fel kellene szúrni a jobb fülét. Most és azonnal. Hát jó. Érzéstelenítő be. Én hülye naiv anya, megígértem előtte Marcinak, hogy nem fog történni semmi. Soha többet nem ígérek meg semmit, esküszöm! Persze maga a felszúrás egy pillanat volt, de hát Marcis üvöltött, mint az a bizonyos fába szorult. Onnastól kedve látványos gyorsasággal javult az állapota. Folyt a füle rendesen, nem győztünk kontrollra járni, de szépen gyógyult.

6-án megjött a Mikulás bácsi is. Igazából előtte már járt nálunk, mivel olyan sok dolga van, olyan sok jó gyereket kell meglátogatni, hogy nem férne bele másképp az idejébe. Kaptak sok édességet (amivel magam alatt vágtam a fát, nem győzök vitatkozni, hogy ne azt egyenek egyfolytában), bögrét, sütős-főzős kötényt, gyurmát, kifestőt, egyebeket. Nagyon édesek voltak, ahogy bontották a csomagokat. Ki se jöttek az előszobából, ott dobáltak szét mindent. Másnap az oviba is megérkezett a Mikulás bácsi. Rendkívül büszke vagyok a kisfiamra, ugyanis az óvónőknek kellett mondani egy fiút és egy lányt, aki a legjobb a csoportban, az nyomhatta meg a Mikulás bácsi varázsgyűrűjét, és a fiúk közül az én kisfiamat választották! Repes az anyai szív...!!! Persze onnan is ajándékokkal gazdagon jöttünk haza. Amíg a Mikulás osztotta a csomagokat, én kinn ültem a folyosón és hímezgettem, mivel közösségnek színét se láthattuk, de ezt azért nem akartuk kihagyni. Potom két hetet hiányzott az oviból emiatt. De csak 3 napot járt Marcim, utána kitört a téli szünet. Nem baj, szeretek én itthon lenni a fiúkkal.

Mikulás ajándékok bontása:

L ismét megjárta Finnországot. Lassan úgy megy oda, mint aki hazajár. Már nem emlékszem, írtam-e erről az előzőekben, de október elején töltött ott egy szűk hetet munkaügyek végett, most pedig üzleti tárgyaláson járt arra, ugyanott. Csendben irigykedtem, jó lett volna elkísérni. Gondolatban elsétálgattam Lahti utcáin, de végül pénztárcánk igen kis belméretére hivatkozva inkább a fiúk lelkét pátyolgattam ez alatt a pár éjszaka alatt. L hazaérkezése előtti estén Marcim már így nyilatkozott: "Már alig várom, hogy apa hazaérjen!" Egyszerűen imádni való volt a kis pofija, mikor meglátta az apját megérkezésükkor kiszállni az autóból.

Egy kis bemutató Finnországból:

Helsinki életkép ...

A testvérek közötti egyensúly határozottan kialakult. Mióta Marci szeptemberben elkezdte az ovit és Vencel is egyre folyékonyabban beszél, nagyon tudnak egymással mit kezdeni. Eljátszanak, szeretik egymást, szavam se lehet. Mindig is ilyen testvérkapcsolatot képzeltem el közöttük. Nem mondom, hogy nem vitatkoznak, nem vesznek össze, de ez elviselhető mértéket ölt. Végre! A szívem is boldog, ha erre gondolok.

Aztán a Karácsony is egyre közeledett. Az ajándékok megvásárlása persze megint az utolsó pillanatra maradt, mert L mindenképp a finn út után akarta megejteni a dolgot, csak az égiekkel nem beszélte meg, hogy ne 20 centis havat teremtsenek. Az autónk már nem annyira alkalmas ilyen időjárásban való furikázásra, meg úgy egyébként sincs most a legjobb formájában - még mindig magán viseli az augusztusi "koccanás" nyomait. Végül 20-án alkalmat kerítettünk egy kis vásárhelyi kiruccanásra, ahol befejeztük az ajándékok megvételét. Azóta csak a sütéssel-főzéssel voltam elfoglalva. Készült Marcsi-féle foszlós kalács, Zserbó, két fajta linzer, hókifli, bejgli (mákos-diós). Még leírni is sok. Főleg, hogy gyerekvigyázóm csak a vége felé volt, segítettek is rendesen a konyhai munkákban!

Segítettek a fiúk is:

A menü a szokásos: halászlé, rántott hal, sültkrumpli. Ezt a részét anya "felügyelte", ő készítette el. Nekem ez kell a szentestéhez. Persze L nem szereti a halat (és a csirkét se), tehát ilyenkor mindig kívánsága szerint főzök. Idén tárkonyos raguleves és tepsiben sült bolognai spagetti volt. Először majdnem felröhögtem, mikor előállt a kéréssel, de mivel mégiscsak Karácsony, hát legyen, amit ő akar.

Tele voltam várakozással, hogy majd mennyire jó lesz. A gyerekek alszanak délután, mi addig feldíszítjük a fát. Napersze! Épp lelkesen hordjuk fel a díszeket a fenyőfára, amikor Marcim megáll a hátunk mögött. Püffneki - lebukás! Ilyen rosszul életemben nem éreztem magam, akkora csalódás volt! Hiába, nem voltunk elég ügyesek! Ráadásul Vencel is egyből felkelt, szóval a vége az lett, hogy együtt díszítettük fel a fenyőnket. Marcit persze délután alig tudtam ágyba dugni, fizikális erőszakot kellett alkalmaznom, hogy hajlandó legyen aludni kicsit. Máskor ez a "kicsit" olyan másfél-két órába merül ki. Csak szentestén, csak akkor 1 óra alatt kialudta magát. Csak a kedvemért. Tulajdonképpen az ajándékaik fölött érzett örömük feledtette csalódottságomat, de akkor nagyon rosszul esett, hogy pont a nap fénypontja nem sikerült.

Ma pedig apukám névnapját ültük meg anyáéknál egy ebéden. Vencelem az antibiotikumnak hála erős hasmenéssel küzd, így a nap nagy része gyerekpelenka-figyeléssel és tisztábatétellel telt. Persze Marci ma sem aludt és Vencel is csak egy órácskát, így este 8 után már csendesek lettek a gyerekszobák és mi is szánhatunk a pihenésre időt. Meg is ragadtam az alkalmat, hogy a rendesen elmaradt blogot egy kicsit  gatyába rázzam.

Ezúton szeretnék minden olvasómnak nagyon boldog ünnepet kívánni, bár már javában benne vagyunk, de én ilyen kis megkésett lettem az idén (is)!