Játszótéri dilemma, avagy anya kiakad és gyerekestül elviharzik

Mostanában minden délután a játszótéren kötünk ki. Prózai oka van: az idő csodás, kihasználjuk az utolsó délutánokat, valamint útban hazafelé szinte "felbukunk" benne, annyira útba esik. Tehát kínálja magát az alkalom. Ennek okán Vencus gyorsan megtanult hason lefelé lecsúszni a nagy csúszdán, mert hát már ő is nagy fiú, Marci meg éli közösségi életét ott is. Ennek ékes példája volt a tegnapi nap. N. nevű óvodástársnője a két (kisebb-nagyobb) tesóval valamint anyával minden délután lenn vannak (értelemszerű, mivel ott laknak, hol játszóznának már?). Marcim meg rájött, milyen baromi jó dolog együtt bandázni velük. Jól is ment a dolog egészen tegnap délutánig. Kitalálták, hogy elmennek diót szedni. Ennek én fenemód nem örültem, mivel a diófa a játszótér legtávolabbi sarkában van. De mire észbekaptam, már ott voltak. Szerencsére volt felnőtt felügyelet velük, így valamennyire biztosítva voltam, hogy nem csinálnak hülyeséget. Nagyon elmenni nem tudtam a játszóról, mert Vencus meg egyfolytában a csúszdára való felmászást gyakorolta, ha elengedtem a kezét. Mivel még a szeme nem igazán gyógyult meg - meg egyébként is - inkább nem szeretném, ha nagy ügyességében lefittyenne onnan, így nem mertem elengedni a fenekét. Közben folyamatosan üvöltöztem Marcinak, hogy jöjjön már vissza, aki nagyjából fittyet hányt az egészre. Nagynehezen visszajöttek, akkor úgy gondoltam, megértette, hogy nem szeretem, ha nélkülem olyan helyekre megy, ahol nem látom, mit csinál. Ha másból nem, legalább a hangerőből meg a hangsúlyból, ahogy ezt közöltem.

De nem, nem értette meg. Ez akkor derült ki, amikor Vencus nadrágja beleszorult a libikókába (vajon hogy került oda??) és le kellett róla vessem ahhoz, hogy a nacit ki tudjam onnan szabadítani. Közben ő el akar menni focizni a többiekkel. Mondtam, hát jó, csak úgy, hogy lássalak. Naigen.. hogyne... egy darabig ment is, de aztán csak addig tébláboltak a játszón, hogy eltűntek egy sarokba, ahol már nem láttam, mit csinálnak. Ráadásul baromi közel az úthoz. Na itt elöntötte az agyam a .... a kicsit cibálom a nadrágjába, ő meg megy a többiek feje után. Nincs is ezzel baj, csak a vészjelző csengő egyből bekapcsolt az agyamban, hogy mi van, ha:
1. kilökik az útra (miért löknék ki???)
2. kiszalad az útra (ennek már nagyobb az esélye...)
szóval torkomszakadtából üvöltve közöltem, hogy odavágtázik mellém és azonnal indulunk hazafelé. Sajnáltam szegényt, mivel épp olyan jót játszottak én meg kirántottam onnan, de nagyon felmérgeltem magam azon, hogy a nagyobb kajlák anyját ez cseppet sem zavarta, és nekem kell közbeavatkoznom, hogy ezek az út szélén játszanak.

Még ma is ezen gondolkodom, hogy mit kellett volna tennem. Marci fél úton hazafelé hüppögött, én mérges voltam. Nem igazán rá, hanem a helyzetre, amit nem nagyon tudok, hogy jól oldottam-e meg. Végül még tegnap este is ez volt a téma L-el is, ő azt mondta, szerinte igazam volt, kicsi még ő ehhez, hogy önállóan eldöntse, hol szeretne játszani. Nem tudja a valós veszélyt felmérni még. Remélem, mi viszont jól mértük fel ...