Marci (újra) óvodás lesz

Ez a nap úgy érkezett el, mint egy villámcsapás. Egyszercsak még június vége volt, most meg hirtelen szeptember. Ezen tűnődtem reggel, mikor a telefonom ébresztésére vártam - mert persze magamtól ébredtem. Már pár nappal előtte "treníroztunk" a napra, elővettük a tavalyi csoportképet, megnézegettük az arcokat, felidéztük a neveket. Hősiesen bevallom, az alatt a pár hónap alatt nem minden kisgyerek nevét tudtam megjegyezni, de szerencsére Marci is elfelejtette, így együtt próbáltuk kitalálni, hogy is hívják a csoporttársait. Kiderült, hogy az egyik óvónénit azért nem szereti, mert mindig "megdumálja" őket. :) Persze a másikat imádja, aki a fiatalabb, csendesebb természetesen.

Szóval reggel ébresztő volt, apával ketten vittük a fiúkat, mivel - megint - nem jól éreztem magam. Vencit is ébreszteni kellett, aki ráadásul éjjeli bulit tartott, vagy két órát nem aludt, még köztünk is feküdt kicsit, de persze ott se tudott elaludni. Marcinak az ébredés úgy ment, mint a pinty, szinte ugrott ki az ágyból. A készülődéshez se kellett nógatni, hamar összekaptuk magunkat és mentünk is. Amikor odaértünk, a régi barátok már ott voltak, szóval a fiam pikkpakk otthagyott. Én meg csak álltam és néztem. Az óvónővel megbeszéltük, hogy nem kell nekem délben menni érte, akkor sose szokja meg, hogy egész nap maradni kell. Félig lógó orral somfordáltam ki a teremből.

Vencivel a napot anyáéknál töltöttük, nekem közben még az orvoshoz is el kellett ugrani, szóval nem unatkoztunk, de minden második gondolatom Marcim volt. Totális ürességet éreztem nélküle, annyira hiányzott, hogy nem csiripel ott körülöttem. Annyira, de annyira szerettem volna megnézni egy pici kamerán keresztül, hogy hogy tölti a napjait, sír-e utánam, hiányzok-e neki, vagy ilyesmik. Persze 3-kor rohantam érte, mint az anyatigris. :) Ő meg békésen eszegélte az uzsonnáját éppen. Nem vett észre, hogy ott vagyok, és miután meguzsonnázott - persze utolsóként - boldogan ült le játszani a többiekkel. Hát ennyire hiányoztam neki. :) De azért mikor szóltam neki, hogy ott vagyok, egyből ugrott és jött, de a sírásnak, szomorúságnak egy szikráját se láttam. A szívem nagyon boldog volt, hogy ilyen jól érezte magát. Hazafelé jövet, mikor kérdeztem, hogy mi történt, a válasz egy mindent tudó "semmi érdekes" volt. :)