Párbeszéd

Marci és Papa beszélgetnek I.:
- Papa, én orvos leszek!
- Igen?
Én:
- És milyen orvos Marcikám, gyerekorvos?
Marci:
- Nem, felnőttorvos. Papának majd felírom a gyógyszert, és meggyógyul tőle. Málnaízű gyógyszert fogok felírni neki.

Marci és Papa beszélgetnek II.:
- Papa, mondok neked egy titkot!
- Igen?
- Nekem lesz kistesóm.
- Tényleg?
- Igen.
- Apa és anya "dolgoznak az ügyön"?
- Igen. De ne mondd senkinek, mert ez titok. Csak Dani, Gellért és Kata tudhatja meg. (óvodai barátok ... )

Marci rajzol egy girbe-gurba vonalat. Megdicsérem:
- Marcikám, nagyon ügyes vagy!
- Anya, tudod mi ez?
- Nem.
- Ez egy hanghullám.



Mondtam már, hogy imádom? :D

A "gesztenye" projekt, avagy anya elköltözött

Nehéz időket élünk most meg mindannyian. Sok a változás és mind egyszerre akar és visz magával. Sodródunk. Reggelek jönnek, esték mennek. Annyi, de annyi meghatározó esemény következett be egyszerre, hogy nagyon átélni sincs idő, hát még megemészteni.

Itt van például elsőnek a tény, hogy vettünk új bútort. Persze a legkedvesebb kék-sárga áruházunkból, így az új kicsikocsi is fel lett avatva. Papa-mama-gyerekek, mindenki ment és élvezte az utat. A fiúk az autó kuckójában csücsültek, a nagyszülők középütt, mi pedig L-el elöl feszítettünk. Az utánfutó meg mögöttünk, kb. 250 kg tömény bútorral. Bírta-bírtuk. Jó volt újra ott lenni, imádom az épület "szagát" is. L és Papusom két napig csak fúrt és faragott, mire összerakták. Persze én kitaláltam, hogy festeni is kellene, mert nem mostanában fogjuk újracsinálni, ha az új bútor a helyére kerül. Hát vettünk festéket és festettünk. A fiúk meg segítettek ...  rajtuk szerintem több volt a festék, mint a falon. Utána konyhát is festettünk, mert kedvet kaptunk. Bár ne kaptunk volna ... sikerült beleválasztanunk egy olyan festékbe, ami nem tapadt meg a falon, sokadik kör után se. Végül este hétkor már a szomszéd is festette, hogy készen legyünk. Készen lettünk. Egy szép van benne, a színe. Teljesen megváltoztatta a konyha hangulatát. Vidám lett, jó oda bemenni.

Aztán eladtuk a Kadettet. Pár nap alatt. Még fel se készültem lélekben, hogy el fogjuk adni, már vitték is. Megsirattam szegényt. Tényleg. Szuper helyekre vitt bennünket, sose volt vele semmi gond. Imádtam. Mindig is csak az első lesz nekünk. Olyan ez, mint az első szerelem, azt se felejti el az ember.

Bölcsi. Felvették Vencelt augusztus 1-től. El se hiszem, hogy szinte azóta nem írtam bejegyzést. Minden nap mentünk, hűen ott csücsültem a padon és néztem, hogy hogy játszik. Elvolt, mint a befőtt. Néha odajött, aztán ment dolgára. A problémák akkor kezdődtek, amikor egy-két órára magára hagytam. Az első pár alkalommal minden rendben volt, de mikor már hosszabb egyedül-időszakok következtek, akkor egyre több és több lett a sírás. Most ott tartunk, hogy minden reggel megy a színjáték. Felkel, első kérdés: Apaaa! Hova megyünk ma? Apa: Hova menjünk? Venci: Hova megyünk? Apa: a bölcsibe! Venci: nem akarooook bölcsibe menniiii! Minden reggel elhangzik ez a párbeszéd..aztán öltözik és indulás. Csönd egészen a bölcsi ajtajáig. Utána újra ... "nem maradok iiiit", "nem ebédelek iiiittt", "nem aluszooook iiiitt" és hasonlóak. 5 percig ez megy, utána béke egész nap. A szívem hasad meg, hogy ott kell hagyjam, de nem tehetek mást. Persze mindemellett Marci is jár augusztus közepe óta az oviba, ő végülis jól elvan, csak egy-két nemalvós napot iktat be, ami nagyon nagy szó, tekintve,hogy itthon egész nyáron egyszer se tudtam ágyba dugni.

Munka. Bődületesen sok és nagy felelősséggel járó. De nagyon szeretem. Jó újra emberek között lenni, és nem a babaellátás teendőin gondolkodni végre. Nem mintha nem lett volna jó itthon, de most nagyon-nagyon jól érzem magam. De a munka rengeteg. Minden egyszerre, ugyanolyan határidővel. Átjárni Szegedre továbbképzésre, értekezletre, egyeztetni ezzel, intézkedni itt, rendezkedni ott. És persze minden kétszer annyi ideig tart, mert nem tudom, kit és milyen számon keressek. Ma például este negyed 8 után értem haza, de csak azért hagytam abba a munkát, mert L hétkor felhívott, hogy mikor érek már haza, a gyerekekkel nem lehet bírni, anyát hiányolják. Marci fiam kijelentette, hogy "anya már nem jön többet haza, anya elköltözött". Persze a sírását a telefonban is végighallgattam. Azonnal abbahagytam a munkát és irány haza. Amikor hazaértem, épp L fürdette őket. Vencelt vettük ki elsőnek, aki egyből ki se jött az ölemből. Úgy, ahogy volt, törölközőbe belecsavarva percekig mozdulatlanul ült az ölemben. Marci követte, de csak egy pillanatig. Utána eszébe jutott, hogy hozott nekem valamit. És odaadta. Ez volt az:

Mert rám gondolt. Mert hiányoztam neki. Hát elteszem magamnak ezt a gesztenyét, beviszem az íróasztalhoz és kiteszem, intő jeléül annak, hogy a gyerekek nagyon könnyen megsínylik az ilyesfajta változásokat. Látom, nagyon megszenvedi ezt a változást. Semmi sem olyan, mint régen, minden megváltozott. Sajnálom a gyerekeket nagyon, de meg kell szoknunk ezt az új helyzetet. Nekik is és nekem is új. Tudom, hogy meg fogjuk tanulni a mikéntjét, de most még nagyon zavart és átmeneti az egész. Semmire nincs idő. Se takarítani, se rendet rakni, se mosni, se főzni. Én nem tudom, mások hogy csinálják, de egyelőre a káosz a főnök itthon.
Persze a gyerekeket egész estig nem lehetett rólam "levakarni" se. Felváltva ültek az ölembe, el se moccantak onnan. És holnap egy új nap kezdődik ....

Marcell

Megint blogszabadságra mentem, de ez korántsem jelenti azt, hogy állóvíz lenne körülöttünk, sőt ... de talán tudok erőt venni magamon, és elmesélni végre azt a sok-sok dolgot, ami velünk történik, amiket mostanában élünk meg. Addig is a mai nap legfontosabb része: Marcell nap van. Nagyon boldog névnapot, édes kicsi nagy Marcellem!

Így ünnepel egy névnapos: