Ülök az irodában. Nyakig benne egy határidős munkában. Váltunk néhány e-mailt L-el, aki épp ecseteli, hogy milyen húzós napja van. Gyakorlatilag még enni se volt ideje és már nemsokára 11 óra. Talán épp azon mélázok, hogy vajon ma hánykor fogom befejezni a munkát, hiszen még Szegedre is kell menjünk. Felhívom apát, egyeztetünk, együtt megyünk, ő is szét szeretne nézni. Pontosítjuk az indulás időpontját. Telefont leteszem, dolgozok tovább. Megint csörög.. ugyan ki lehet az? Ismeretlen szám. Felveszem, bemutatkozok.
- Halló, én ..... vagyok az óvodából!
Villámként hasít belém a felismerés, hogy valami baj lehet, semmi más nem lehet olyan sürgős, hogy délutánig ne tudjon várni. Válaszolok:
- Na mondd!
- Na mondom .... történt egy kis baleset ...
Itt érzem, hogy az izmaim megfeszülnek, de próbálok nem idegesnek tűnni.
- Milyen baleset?
És akkor végighallgatom a rémtörténetet, amiben a hűdef.szagyerek Balázska mint a diót, úgy töri fel a gyerekem koponyáját egy laza mozdulattal. Mert játszottak, és egy pillanat elég. Hát, ezt én pontosan tudom.
A kérdés: elvisszük mi, vagy az óvónő vigye el? Hát persze ugrunk, mondom!
Telefon letesz, egy pillanatnyi gondolkodási időt kérek. Mi is történt? Közben a kezem a tárcsázógombon, L-t hívom ezerrel, aki kinyomja. Sebaj, hívom ... a gondolatok kattognak: csak most ne üljön megbeszélésen, csak most ne zavarjam, csak most hívjon vissza. Közben hívom újra és újra, ő újra és újra kinyomja ... nemár! Már írom neki az sms-t, hogy MENJÜNK MÁR, mikor végre hív! Mondom, mi van, ő kocsiba ugrik és már jön is. Én már kinn toporgok a suli előtt, egy gyors telefon anyának, hogy mondjam, mi van és hogy ugrott a közös Szeged. De az autó csak nem jön... már-már toporgok, a gyomrom egy görcsben, hogy vajon mi vár majd az óvodában. Végre itt van, ajtó nyílik, repülünk tovább. Sose akarunk odaérni, olyan lassú ez az autó .. vagy csak én sürgetem az időt? Végre ott .. belépünk. Marci és az óvónéni ücsörögnek a szobában. Próbálok mosolyt erőltetni az arcomra, reménykedem, hogy sikerül. Most kezd igazán görcsölni a gyomrom. Megnézem a sebet. Úristen, mekkora ... milyen csúnya és nyílt. Óvónő nyugtat, biztos csak ragasztani kell. Ok, irány a kórház. Marci ideges, sírni nem mer, csak szótlanul ül az ölemben. Ülésbe betenni nem mertem, nehogy a nyílt sebet elfertőzzük. Csak rendőr ne jöjjön ..! Odaérünk a sürgősségire, nyomjuk a csengőt, senki. Hát irány a rendelő. Bejelentkezek egy fényév alatt a kartonozóban. Marcim ideges. Én is ideges vagyok. Belül remegek, kívül nyugtatom. L nem szól semmit, otthagyni nem akar, pedig rengeteg a munkája. Én küldöm, ő marad. Végre nyílik az ajtó. Mondom, mi van. Mondják, mindjárt. Marci sírva fakad. - Kicsim, ezen túl kell esnünk, nincs mese, ha nem csináljuk, még betegebb lehetsz. Már megyünk is be. Ismerős az orvos, szerencsére. Egyből közli, varrni kell. A fiam fel se ocsúdik, már fekszik az ágyon, hason, félmeztelenül. Haját borotválják, én a kezét szorongatom. Mindannyian idegesek vagyunk. Marci sír, nem akarja, hogy összevarrják. Doktorbácsi nyugtatja, csak kötést kap, csak injekció kell. Marcim még jobban sír, de azért hagyja, nem rúg, lefogni nem kell. Imádom, egy hős! A doktorbácsi gyorsan dolgozik, pillanatok alatt érzéstelenít. Steril kendő kerül Marci fejére, elő a tű és a cérna. Én a lábánál kapok helyet, ott szorongatom, símogatom, nyugtatom. Ő meg csak tűr, sírni se mer. Én meg nem tudom, oda merjek-e nézni, vagy sem. Néha odapislogok, csúnya a látvány. Egyből arra gondolok, hogy csak ez a dolog tartott vissza attól, hogy orvos legyek. Az asszisztens szól. Üljek le, mert nagyon sápadt vagyok. Mondom, köszönöm, jól vagyok, csak nagyon ideges vagyok. Szinte már készen is vagyunk. Utolsó dilemma: tetanusz vagy ne? Újabb telefon az óvónőnek... te, mennyire volt koszos az a mászóka? Homokba fetrengtek-e? Hát, azért koszos .. jó, az orvos nem mérlegel, egy fél szuri a popsiba, és már csak egy gyors koponyaröntgen. Eddigre Papus is ott csücsül, szeme könnyes, sajnálja az unokáját. Szerencsére ott is ismerős van, gyorsan haladunk. Együtt állunk a röntgenben, én és a fiam. Szorítjuk mindketten az ólomkötényünket. Próbálom nevettetni: Marci, most mi vagyunk a szakácsok, mit főzünk szerinted? És már készen is vagyunk. A leletezést kivárjuk, szerencsére relatíve hamar készen van, negatív. Vissza a kezelőbe, további feladat: két nap múlva kötéscsere, varratszedés 10 nap múlva. A kötés szorít, vágni kell rajta. A gyerek nyűgös, de menni nem tudok vele, mert DOLGOZNI kell és muszáj. Hát különválunk. Szívem vérzik, de nem tudunk jobbat tenni. A gyerek nem bánja, jó neki a Papa társasága. Én megyek dolgozni, de persze koncentrálni nem tudok. Délután sietek haza, gyors fürdés, mert engem meg a saját orvosom vár, akihez alig kaptam időpontot, muszáj menni, különben 4 hét múlva tudna fogadni. Hát megyünk. Gyerekek a nagyszülőknél, mi sietünk. Egy pillantásra meglesem őket, jól vannak. Persze a rendelés csúszik, várnunk kell. 20.15 helyett kilenc előtt jutok be. Fél tíz, mire hazaérünk. Persze nem tudnak ébren megvárni. Papus mondja, nagyon hiányoztam. Jaj, kérlek ne csináld, így is lelkifurdalásom van. Marcim az ágyunkon, kiterülve alszik. Megpuszilgatom. Papusék elmennek, én letusolok. Mellkasomra veszem, mint csecsemőkorában. Pihen, mélyen alszik. L gyorsan megveti az ágyat, Marcit beleteszem. Elintézem még gyorsan az alapvető tennivalókat és mellébújunk. Együtt alszunk azon az éjjel, mert mindkettőnknek kell a másik közelsége. Hajnalban ébred, akkor érzi, hogy mellettem alszik. Odanyomja a popsiját az ölembe. Összebújunk. Így ér bennünket a másnap ...
