2011. július 19., kedd

Fülledt nyár ...

Pont ilyen nyári este volt. Forróság és meleg szél. A fiú jött, ahogy már sokszor, de ez az este különleges volt. A lány izgult, mert ilyen még soha sem történt vele. Ahogy a fiú befutott a motorjával, a lány tudta, ez az este felejthetetlen lesz számára. Elindultak. A forró szél a lány hajába kapott. A fiú egyre nagyobb gázt adott, a lány nem félt a motoron, erősen kapaszkodott. Irány a folyópart. Késő este volt már, senki se járt arra, csak a fiú és a lány. Megálltak. Sokáig semmi nem történt. A csöndet vágni lehetett közöttük, csak a feszültség érződött. A lány izgult, a fiú várt. Aztán megtört a csend, beszélgetni kezdtek. Halkan, suttogva. Élvezték egymás társaságát. A titkot, ami csak az övék volt. Az érzést, ami összekötötte őket. Olyan volt, mint még senki mással. Fülledt, forró hangulat volt, az idő szaladt a fiú mellett, a lány repült a boldogságtól. A folyópart csendjében lettek egymáséi. Újból a hallgatás költözött közéjük. De ez már más volt, megnyugtató, lelket összefonó, együtt hallgató. Aztán ismét megesküdtek, hogy ilyen több soha nem lesz, ez nem fordulhat elő. A fiú, aki mindig odavolt a lányért, felültette a lányt a motorra. A lány még erősebben szorította a fiú derekát. Úgy sejtette, hogy ez az utolsó alkalom. A forró szél követte őket hazáig. Aztán a fiú elköszönt és elment. A lány meg ott állt és nézte, ahogy a motor egyre távolodik, majd eltűnik. Csak a vágyak maradtak ...

... azóta ha fülledt forró szél fúj, a lánynak eszébe jut az az egyetlen és megismételhetetlen éjszaka, ami akkor mindent megváltoztatott.

2011. július 14., csütörtök

Több, mint 16...

.. nap telt el azóta, hogy egyhúzóban dolgozom. (voltam közben egy hét szabadságon hirtelen :) ) Húú .. hát ha eddig azt mondtam, hogy száll az idő, akkor most azt tudom mondani,  hogy szuperszónikus sebességgel közlekedik körülöttem, és repít magával is. Reggel és este van. Nem tudom, mit csináltam pontosan az elmúlt bő két hétben. Felkeltem, elmentem dolgozni, hazajöttem, játszottunk vagy csavarogtunk a gyerekekkel, este lett, L megfürdette őket és altatás. Kész. Ennyi egy nap és nem több. Ja, és még néha főzni is kell(ene), ha szeretném, hogy normális kaját egyenek ezek a gyerekek. Ők viszont magasról tesznek az egészre, éhségsztrájkot tartanak. Nem akarom azt gondolni,  hogy amiatt, mert nem vagyuk velük egésznap, hanem inkább annak tudnám be, hogy Papácskával sokkal jobb inkább játszani, mint enni. Mára oda jutottunk, hogy Papus "megzsarolta" Marcit, hogy ha rendesen ebédel, akkor megehet egy jégkrémet ebéd után. Pedig finomakat főzök ám, csupa kedvencet. Mellesleg ahogy hazaérek, egyből mind éhes, jobb esetben jönnek és ülnek a konyhaasztalhoz, rosszabb esetben csak a sírás-rívás megy, és nem tudom kitalálni, ugyan mi a szösz a problémájuk.

Ja, és igen, hát ki más pesztrálhatná őket, mint az apukám? Ő jelenleg az egyetlen mobilizálható lény a csapatban. Aztán fél 2-kor váltja az anyukám (ha dolgozós hete van), utána pedig vagy én érek haza, vagy L. Mikor-ki.

A munka? Nos, a munka ... nagyon-nagyon más, mint amit eddig bármikor végeztem. Nehéz beleszoknom. Új kollégák, új iroda, új feladatok. Aki az elődöm lesz, rendkívül aranyos, segít, ahol tud. Szavam nem lehet. Mégis bizony vannak reggelek, amikor úgy kelek fel, hogy rettentően izgulok, remeg a gyomrom az előttem álló feladatokra gondolva. Biztosan idővel ez el fog múlni, most azonban még nehéz elképzelnem ezt.

Aztán persze történnek új dolgok. Vettünk pl. egy új autót. Igen, a régi már nagyon-nagyon öreg és elhasznált volt, ennek ellenére minden gond nélkül elvitt bennünket bárhová. Egy kicst ütött itt, egy kicsit kopott ott, de a miénk. De csak jött a parancsszó: új kell! Hát jó, szépen lassan beletörődtem. Elkezdtünk nézelődni, tudván, hogy jövő februárig ráérünk a vásárlással, addig még élő műszaki van az előzőn. De szempillantás alatt beleszerettünk egy ugyanolyan márka ugyanolyan színű gyártmányába, és azonnal döntöttünk. Aztán amikor a miénk lett és először vehettük családostul birtokba, akkor jöttünk csak rá, hogy mennyire új és mennyire más a másikhoz képest. Csupa erő és fiatalság! Be kell lássam, hogy az előző valóban elavult már, bár nekem még megfelelne. Nyilván két autóra nincs szükségünk, így bármilyen fájdalmas is, búcsút fogunk tőle venni hamarosan.

Amit még nagyon nehéz volt nem észrevennem, az az, hogy a fotómasinámat bizony finom por lepte ... nem tudtam szó nélkül elmenni a dolog mellett, és rájönni, hogy mennyire régen használtam már. Azért készült pár kép mostanában

- a segítőkről, akik nélkül a házimunka már-már elképzelhetetlen

 
- az egymás közötti szeretetről, ami már soha el nem múlónak tűnik


- a bújócskáról, amit mindannyian nagyon élveztünk: