2010. augusztus 24., kedd

Marci mesék 2.

Érik egy meséskönyv összeállításának gondolata a fejemben. Természetesen nem nyomdai úton, hanem itthonra, magunknak, egy kis spirállal összefűzve, hiszen ez már a harmadik mese, ami kipattant a fejemből. A második elég sutára sikerült, Marci nem is szereti annyira, de hát ez a harmadik .. most minden este ezt kell meséljem. Csak bekucorodunk a sötét szobába, Marcim betakarózik,én odaülök az ágya szélére és sutyorgunk. Azért, mert Vencel ilyenkor általában már rég alszik, nekünk meg kell ez az esti sugdolózás. Már várom, mikor ketten csüngenek rajtam ugyanezért.

A tejeszacskó meséje

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magányos tejeszacskó. Semmi mást nem csinált egész nap, csak ült egy gyár sarkában és unatkozott. Nézegette a gyönyörű fényes gépsort, ahogy a többi tejeszacskó utazik rajta, ahogy azok hasa megtelik finom tejecskével. Arról ábrándozott nap mint nap, hogy vajon az ő ideje mikor érkezik végre el, vajon az ő hasa mikor telik meg végre tejecskével. Sokat töprengett rajta, hogy vajon majd milyen lesz az a nap, amikor ő is sorra kerül. És ez így ment minden nap. Soha semmi izgalmas nem történt.
Egyszer csak egyik nap egy erős munkásbácsi felkapta őt és vinni kezdte. Haha, felvidult a tejeszacskó, eljött az ő napja! Ahogy haladtak a gyárban, bámulta a gyönyörű gépeket, nézte a többi tejeszacskót, hogy milyen szépen siklanak a fogaskerekek között, élvezte, hogy hamarosan ő is részese lehet ennek a csodaszép világnak! Még oda is akart kiabálni a többieknek, hogy: - Hahóó, mindjárt én is jövök! - azonban ez a kéz, ami őt olyan ügyesen felkapta, már tette is le egy másik sarokba. Elszomorodott a kis tejeszacskó, arra gondolt, hogy őbelőle mégse lesz már semmi, itt fog örökké éldegélni a gyárban és irigykedni a többiekre. Szinte épphogy ezt kigondolta, egy másik kéz újból felkapta. Mielőtt felocsúdhatott volna, már fenn is csücsült a gép tetején, és pillanatok alatt megtöltötték a hasát tejecskével. Ugyanabban a pillanatban már pottyant is bele egy tejesládába a többi tejeszacskó mellé. Ezt a ládát két erős kéz megmarkolta, és egyetlen mozdulattal betette egy autóba, amire az ajtót rácsukták. A tejeszacskó sokmindent gondolt. Egyrészt nagyon-nagyon boldog volt, hogy teljesült a vágya, az ő hasa is megtelt tejecskével, másrészt szomorkodott, mert látni szerette volna, ahogy a bolt felé utaznak, szerette volna látni a többi autót, nézegetni az embereket az utcán, ahogy közlekednek. Mielőtt azonban végképp elszomorodott volna, az autó megállt, a sofőr kinyitotta az ajtót és a ládát felkapta, letette a bolt ajtajába. Nagyon meleg volt ott, sütötte a zacskó hasát a nap. Meg is ijedt a kis tejeszacskó, hogy a hasában lévő tejecske meg fog romolni, és az ő utazása gyorsan véget ér, de szerencsére a boltosbácsi kilépett az ajtón, és a ládát bevitte a boltba. Egyenesen a hűtőpult felé vette az irányt, és a zacskókat bepakolta a helyükre. Kezdődött a várakozás ideje. A tejeszacskónk ezt az időt nézelődéssel töltötte, és közben elmerengve gondolkodott, vajon ki fogja őt hazavinni, vajon kinek a hasát fogja az ő hasában lévő tejecske megtölteni? Egyszercsak megjelent egy bácsi a hűtőpultnál. Szimpatikus volt a tejeszacskónak a bácsi, szinte már-már kiabált neki, hogy "Héé, bácsi! Engem vigyél haza, engem vigyél!" De a bácsi egy másik zacskót húzott ki a tömegből. Aztán egy néni jött, ez nem tetszett a kis tejeszacskónak. Brr! - gondolta magában, nem szeretném, ha ez a néni vinne haza. Megpróbált elbújni a többi zacskó között. Sikerrel járt, a néni egy másik tejet vitt haza magával. Egyszercsak egy kisfiú szaladt oda a hűtőpulthoz. Kiabálni kezdett: - Anya, anya! Tejecskét szeretnék inni vacsorára! Vihetek egyet? Erre az anyukája: - Biztosan azt kérsz vacsorára? Akkor hozhatsz egy zacskóval. És a kisfiú melyik tejeszacskót választotta? Hát a mi kis fehér tejeszacskónkat!

Itt lett a mesének vége, a mese végén mindenki boldog lett. Boldog lett a tejeszacskó, mert a hasában lévő tejecske jó helyre került, a kisfiú lakott vele jól. Boldog lett a kisfiú, mert finom tejecskével lakott jól lefekvés előtt, és boldog lett a kisfiú anyukája, mert a kisfia jóllakottan ment éjszakára aludni. Szép álmokat!

2010. augusztus 16., hétfő

Marci névnap

Kicsi fiamnak névnapja volt. Ebből az alkalomból egy kisebb családi összejövetelt tartottunk, ami anyósék+sógornőék látogatását jelentette. Voltak nekem nagyravágyó terveim, hogy majd főzök ezt, meg főzök azt, de aztán a 70%-os páratartalom visszarettentett ettől, és inkább szolid sütögetésbe kezdtem. Volt Stefánia-szelet meg khm.. hogy is mondjam, szóval tojásos-kolbászos-sajtos-kapros rakott csirkemell, ami nagyon-nagyon finomra sikerült. A köretezést se vittem túlzásba, krumplipüré, franciasaláta. Már rég volt ilyen "snassz" a kaja, általában hatszor átgondolom, mi finomat főzzek, de most valahogy a meleg kivette belőlem az erőt még ehhez is. Csak összedobtam egy tiramisut meg egy sport szeletet, mert ehhez a sütőt nem kellett bekapcsolni.

A buli egyébként nagyon jó volt, egyedül a meleg ült rá a hangulatra, mehetett a légkondi egész nap, de az se volt elég. Arra mindenesetre jó volt, hogy a fiúk megizzadva rohangáltak alatta, Marcim jól meg is fázott ennek köszönhetően. Azóta se tudott belőle kigyógyulni.

Ajándékba kapott egy Lego alaplapot és egy tűzoltóautót, társasjátékokat, nyújtódeszkát és nyújtófát és egy távirányítású autót. Szegény gyerek... :))

Boldog Névnapot kicsi - nagy - Marcim!

2010. augusztus 1., vasárnap

Kipakolás

Nem tudom, van-e jobb dolog annál, mint amikor az ember nyaralásból hazaérve több napig próbál a káoszon úrrá lenni, átrágni magát a szennyeshalmon és egyéb finomságokon. A hazaút végül kacifántora sikerült, mivel a román és egyéb vendégmunkásoknak hála az M5 lejárónál kb. 1 órát vártunk, mire bejussunk Szegeden az első jelzőlámpáig. A sok °˘˘˛$Ł>~ˇ*ߤ (szavakat inkább nem mondok) sofőr megmagyarázhatatlan okok miatt egy sávba állt be és mi meg azt hittük, hogy ennek van valóban valami akadálya, így velük együtt araszoltunk. Ott a lámpánál jöttünk rá, hogy semmi, de semmi okuk nem volt, egyszerűen valamiért így tartotta kedvük. Persze mire odaértünk, erre a többiek is rájöttek és az utánunk érkezők már helyesen beálltak a sávokba, de a mi tortúránkon ez már nem segített. Erre nagy okosan kitaláltuk, hogy majd a belvárost gyorsan átszelve, lejövünk a régi hídról és csak úgy hussanunk hazáig. Hooogyne .. ott meg - feltételeztem - a szabadtéri miatt az emberek keresztül-kasul gyalog sétálgattak, tőlük nem tudtunk haladni. És ha még ez nem lett volna elég a hazaúton ez az embertelen tömeg 50-es, 60-as tempóval rohant, megkönnyítve a hazaérkezésünket. Fél 10 után jöttünk meg. Persze anyáék lettek ugrasztva, hogy mi lenne, ha ők vigyáznának addig a fiúkra, míg mi felcuccoljuk azt a rengeteg holmit, amit levittünk. Szerencsére kaphatóak voltak erre, de így is 11-re szedtük rendbe viszonylagosan magunkat.

Másnap már csak a rendrakás édes öröme várt, a mindössze 7 adag mosnivalóval, amit erkély híján nehézkes megvalósítani. Szerencsére anya átvállalt belőle 3-at, nekem csak a többi néggyel kellett megbirkóznom. És még olyan rendes is volt, hogy főzött nekünk fincsi ebédet, mert arra már biztos nem lett volna időm.

A gyerekek is nagyon örültek a nagyszülőkkel való találkozásnak, hiszen jó régóta nem látták már egymást, öröm volt nézni mindenki arcán az önfeledt boldogságot. Főleg amilyen Papás Marci... :)))

Tropicarium - a drága kincsesbödön ...

Mint ahogy írtam is, visszafelé áldoztunk az én hobbim oltárán is, felnőttes csavargások is belefértek a napba. Egy kis Campona, egy kis Ikea ... na és hogy a gyerekek is jól legyenek, Tropicarium. Itt a belépés 6 éves kortól él, legalább nem pénzlehúzás. Mikor beléptünk, szinte észre se vettem, hogy bent vagyunk, egyszercsak halak lettek akváriumokban, aztán újabbak és újabbak. Persze csak és kizárólag aznap az esőerdőben a villámlás-esőzés technikai okok miatt nem megy, de ezt a belépő árán nem vettük észre. Abból elfelejtették levonni (azt az anyagias mindenemet már...!!). Marcim azzal volt elfoglalva, hogy az összes fülhallgatót levette, és próbált minden fontos információt magába szívni, a kicsi meg lelkesen cuppogott halacskákat utánozva. Egyébként baromira élvezték a fiúk, nekem a következő bajaim voltak:
- rengetegen voltunk bent, szinte egymást tapostuk
- meleg volt bent, én hülye meg hosszúnadrágban indultam el a balcsiról haza, így nagyon melegem volt
- valahogy nagyobb "durranásra" számítottam halügyileg.
Igazából nem tudom, mire számítottam, de ezek a kisebb-nagyobb haltároló akváriumok .. szóval szépek voltak, meg minden, meg csodásak, meg minden, de az a rész, ahol a cápák-ráják úsznak a fejünk fölött, naaaaa, az igggeeeen! Az gyönyörű volt, csodaszép, ámulatbaejtő!

Összességében tehát nem estem s.ggre a Tropicariumtól, pedig nagyon régóta terveztük, hogy elmegyünk. A lényeg, a fiúk élvezték és ennél nincs fontosabb. Engem bőven kárpótolt a keresztszemes kiállítás, még akkor is, ha egy nyávogó és éhes Vencivel és egy fáradt, hisztis Marcival kellett megnézzem. Aztán egy csomó pénzt költöttem mindenféle kézimunkás kegytárgyra, ami igencsak emelte a nap fényét! :)))

Veszprémi állatkert ... a pénzrabló dzsungel!

Hát mi mást találtunk volna ki a gyerekeknek, mint azt, hogy elvisszük őket állatnézegetőbe. Először a balatonedericsi Afrika-parkot néztük ki, de mivel Editék voltak már tavaly, mi meg tavalyelőtt, ezért inkább L Veszprémet javasolta. Hát menjünk. Nem volt közel, de a gyerkők bírták szokásukhoz híven. Mindjárt az tetszett, mikor odaértünk, hogy a térképünkön és a valóságban nem ugyanazokon az utakon lehetett eljutni az állatkertig. Sebaj, hagytuk magunkat az ösztöneink által vezérelni, és hittünk a táblákban. Lehet, nem kellett volna, mert egy nagy pusztába jutottunk. Azért gyorsan rájöttünk a csomó autóból, hogy ez itt a parkoló lesz, hát kerestünk egy helyet mi is. Onnan kb. 2 kilométerre volt az állatkert bejárata, amit babakocsival-tesófellépővel élmény volt lesétálni. Persze Marcinak vittük a tesófellépőt is, mondván, úgyis elfárad majd. Az első sokk a belépőknél ért bennőnket, 3 éves kortól kell belépőjegyet fizetni a gyerekek után. Még szerencse, hogy ők csak szeptemberben töltik ugye a hármat (hö-hö), így elég volt magunk után is fizetni. Még sok is ... kb. negyed óra séta után felbosszantottam magam azon, hogy az állatkert nagyjából egy 6 éves vagy annál nagyobb gyerek számára élvezhető igazából. Valahogy én, mint babakocsit-fellépőt toló szülő nem voltam oda érte, hogy hegyre fel-hegyről le, lépcsőre fel-lépcsőről le kellene tologálni a "járművet" ahhoz, hogy meg tudjunk nézni mindent. Vagy "B" tervként otthagyhattam volna a pelenkázótáskával megrakott kocsit teljes magányában, míg én felmegyek a szurikátákat megnézni. Aztán megnézhettem volna azt is, hogy mi maradt a táska legalján esetleg. Még jó, hogy két gyerek-két szülő kombinációban mentünk, így apa felvitte a gyerekeket az állatokat megnézni, én meg lenn vigyáztam a cuccra.

Egy idő után, amikor elfogyott a látnivaló, akkor meg arra nem jöttünk rá, hogy merre kellene továbbmenni ahhoz, hogy a többi állatot is megnézhessük. Editék bevállalták, hogy a szűk tanösvényen végigmennek, és megnézik, mi van ott, mert a térképből négyen nem jöttünk rá, merre kellene mennünk. Itt a csapat kettévált, ők arra-mi erre. Félóra bolyongás után se jöttünk rá, merre kellene új utat keresnünk. Így hát követtük Editéket a tanösvényen. Bár ne tettük volna ... kocsi-fellépő-egysáv. A szembejövők biztos imába foglalták a nevünket, amiért ott és arra megyünk, amerre ... Mikor Editéket felhívtam, ők mondták, hogy semmi értelme arra menni, a medvéket meg lehet nézni más útról is, csak vissza kell fordulni onnan, ahonnan jöttünk. Hát jó ... végül megtaláltuk mi is a mackókat, ellenben Editéket sehogyansem. Na mikor végre összeállt a csapat, akkor meg nem tudtuk eldönteni, hogy melyik kijáraton kellene kimenni ahhoz, hogy az állatsimogatós-tevés-zebrás részhez érjünk. Persze az én javaslatomra kimentünk az egyiken, ami baromira nem az a kijárat volt, amin kellett volna. Úgy kellett visszasunnyogni magunkat, hogy a másik kijáraton kimehessünk. Persze mire megtaláltuk az állatkert másik felét, a gyerekek teljesen elfáradtak, nem nagyon érdekelte már őket egyetlen állat se, csak egy kis pihenés. :)

Összességében nem voltak jó tapasztalataim az állatkerttel kapcsolatban, főleg amiatt, hogy az ilyen korú gyerekektől úgy szednek belépőt, hogy nagyjából nem is tudják élvezni, csak apa nyakából, vagy anya karjából a látnivalókat.

Balcsi 2010.

Mikor ezt a bejegyzést írom, már bőven kihevertük a Balatoni kirándulást, de mégis feltétlenül szeretnék írni róla. 24-én reggel indultunk Szigligetre Editékkel. L-nek mondtam, hogy jó lenne, ha minél több dolgot levinne a kocsiba, hogy ne reggel kelljen ezzel t.kölni, de szerinte ráérünk .. Persze, kb. egy órát szíjazta, kötögette a tetőbox mellé a cuccokat - mert hát nekem mindent vinnem kell: utazóágy, babakocsi, etetőszék, stb. - és hát rendesen késésben voltunk. Én fenn a lakásban már mindent elkészítettem, feltakarítottam (hajnalban!) míg a gyerekek aludtak, ő meg lenn tökéletlenkedett. Mert persze a cucc nem fér be! Hát dehogyisnem! Csak nekem kell pakolnom, akkor befér. Na, miután ez a reggeli kis szösszenet megvolt, bezsúfoltuk magunkat az autóba és indulás. Editékkel Kisteleken találkoztunk, a gyerekek örültek egy kicsit egymásnak, és indulhattunk tovább. Mondanom nem kell, a fényképezőgép elemeit töküres állapotban hagytuk. Sebaj, mondta L, hozott töltött és az abban feltöltött elemekkel tudok az úton fotózni. Hát persze azok se töltődtek fel rendesen, így az útközbeni fényképezés kútba ugrott. Szántódnál tudtam úgy összeválogatni az elemeket, hogy hajlandó legyen a gép egy párat kattintani.

A gyerekek egész jól viselték, bár Vencus nagyjából Kiskunfélegyházán elkezdte a "kiszállsz-kiszállsz" című mondókát, amit Dunaföldvárig abba se hagyott. Ez egy kicsit idegtépő volt, de aztán ott megálltunk egy kávéra, a gyerekek rohangálhattak egy kicsit. Ezek után Vencu elaludt, valahol Siófoknál ébredt fel. Marcim is pihent egy keveset, innen a hangulat már-már fergeteges volt. Nem így az időjárás .. Siófoknál araszoltunk a kocsisorban Szántódig, ahol majdnem felégtünk, úgy égetett a nap. Aztán a kompnál már látszott, hogy az északi parton nem túl rózsás az idő. Hát úgy fújt a szél, hogy csak kabátban, sapkában lehetett a gyerekeket a kompra kivinni. Mondanom se kell, nagyon élvezték a hajókázást. Tihanytól már sima volt az út, haladtunk is viszonylag, Révfülöpnél akadt ki Marci, ott már volt "anya, ki akarok szállni!", de azt a kicsit meg már fél lábon is.

Az ottlétünk alatt az időjárás egyáltalán nem volt kedves hozzánk, vasárnap és hétfőn egyfolytában esett vagy orkánerejű szél volt, tehát kimozdulni se volt esélyünk a lakásból. Utána már egy kicsit jobb lett, sétálgattunk Tapolcán, elmentünk a veszprémi állatkertbe (erről ha lesz még időm, írok), és két napot tudtunk strandolni is, amit a gyerekek megfázás nélkül átvészeltek elég hihetetlen módon.

Visszafelé megkoronáztuk a kirándulást egy pesti úttal, ahol a Camponában megnéztük a keresztszemes kiállítást, hogy nekem is kedvezzünk valamit, valamint a fiúkat elvittük a Tropicariumba. Jóóó volt nagyon ez az egy hét, együtt lehettünk, élvezhettük a gyerekek önfeledt örömét.